A Curiosity már harmadik éve rótta a Mars végtelen dűnéit. Benézett minden útjába kerülő gödörbe és kráterbe, de még a nagyobb kavicsok alá is, mégsem talált semmi érdekeset. Ha rábukkant volna legalább egy apró csontra vagy egy kőbe zárt foszíliára, a NASA költségvetése biztosabbá válik egy svájci banktrezornál, de ez megmaradt feltételezésnek. Amikor a küldetésre szánt pénz végképp elfogyott, valaki előállt egy marsi roncsderbi őrült gondolatával.
Mivel a Curiosity megóvása már nem volt elsődleges szempont, olyan helyre irányították, amelyen legfeljebb 50% eséllyel juthatott keresztül. A sikerre vagy a kudarcra fogadást lehetett kötni, ám a Curiosity meglepően strapabírónak bizonyult, ezért a derbit többször is megismételték. A befolyt összegből az expedíció tovább folytatódhatott, bár a marsjáró működése egyre inkább a cirkuszi látványosság színvonalára süllyedt.
Azon az estén, amikor minden idők legnagyobb felfedezése megtörtént, két fiatal technikus, Jorgosz Kotoropopulosz és Szergej Nyikolajevics Bondarcsuk volt az ügyeletes. A játék etikai szabályzata ezt határozottan tiltotta, suba alatt mégis mind a ketten komoly összeget tettek fel arra, hogy a Curiosity ma végleg bemondja az unalmast. Ők ketten tudták azt, amit a laikus fogadók nem: az a szurdok, amelyen a Curiositynek ebben a menetben végig kellett repesztenie, egy meredek lejtőben végződött. Teljesen biztosak voltak benne, hogy a marsjáró orra fog bukni ezen a szakaszon, és füstölgő roncsként végzi a pályafutását, amit a várható nyeremény reményében alig vártak.
Hajszálpontosan 23 órakor Kotoropopulosz elküldte a mintegy 150 millió kilométeres távolságra lévő Curiositynek a teljes sebességgel előre parancsot. A fogadásban részt vevő tévétársaságok ezzel egyidejűleg megkezdték az élő adás sugárzását, amelyet világszerte többszáz millióan néztek. New Yorkban a Broadwayon összegyűlt tömeg hatalmas kivetítőkön láthatta a marsjáró minden korábbinál veszélyesebbnek ígérkező próbálkozását. Moszkvában, a Vörös téren gigászi mozivásznat feszítettek ki, a párizsi a kávéházak televíziói mindenütt a kifejezetten emiatt létrehozott Mars-csatornát mutatták, Rómában, a Szent Péter bazilika előtt a nép áhítattal figyelte, amint a rezidenciájának erkélyéről a pápa őszentsége megáldja a Marson utolsó útjára készülődő szerkezetet, Mekkában a főmollah hosszas kántálás közepette Allah kegyelmébe ajánlotta az egész vállalkozást. A hitetlenek és a maguknak valók mindeközben lakásuk békés oltalmában az interneten lesték a fejleményeket. Senki sem sejtette, hogy ez az este alapjaiban változtatja meg az egész írott és íratlan történelmet.
A startjel elküldése után tizennégy perccel a Curiosity életre kelt a Marson. Egyetlen épen maradt kamerája beállt a kijelölt útirányba, recés kerekei pedig belemartak a talajba. A rátapadt portól szinte már szőrös monstrum lassan vette fel a lendületet. Mint egy végkimerülés előtt álló bölény, kínkeserves lassúsággal szánta rá magát a mozgásra, de minden megtett méterrel gyorsabb és szilajabb lett. Egy perc sem telt el, és a levegőt máris vöröses fátyollá változtatta körülötte a felkavart por, ám ebből a földlakók semmit sem érzékelhettek, mert a Curiosity jeleinek újabb 14 percet kellett megtenniük az alaszkai vevőállomásig.
A marsjáró így teljesen magára hagyottan, mondhatni vakon gördült be a vesztőhelyéül kiszemelt zugba. Ha a gépek világában létezne élettapasztalat, akár még rutinosnak is tűnhetett volna az a kecsesség, amivel átküszködte magát az útját keresztező kisebb sziklákon, és rövidesen teljes sebességre – ami 5 kilométert tett ki óránként – gyorsulva száguldott a meredély felé.
A túlsúlyos, kényszerevő Kotoropopulosz még annak a családi pizzának a falatozásáról is megfeledkezett, amit kifejezetten a jeles esemény tiszteletére hozott be az központba. A mindig karikás szemű, zugivó Bondarcsuk ugyanígy járt el azzal a jóféle ukrán vodkával, amelyet laptoptáskájában csempészett be, és már vagy kilenc óra óta szisztematikusan pusztított. Már csak pillanatok választották el őket a rekordnyereménytől – az időeltolódás miatt a Marson tán már meg is történt az, aminek meg kellett történnie – amikor a Marson zörögve rohanó Curiosity, mintha falba ütközött volna, hirtelen megrázkódott és megállt.
A Földre sugárzott videoadásból nemsokára az is kiderült, hogy néhány lemez és berendezés levált róla, és több kábele elszakadt, amelyek bolyhos végeiből itt-ott szikrák pattogtak. De a kerekei egy helyben állva is kaparták a homokot, majd amikor a motorok túlmelegedtek, egy biztonsági kapcsoló leállította őket.
A porfelhő miatt a kamera semmit sem mutatott meg abból, mi volt az akadály, de ahogy múltak a percek, és ahogy egyre tisztábbá változott a kép, kiderült, hogy nem egy közönséges sziklatömbről van szó. A Curiosity útját valamilyen mesterséges tárgy keresztezte.
A zömök Kotoropopulosz páros lábbal ugrott talpra. Egy félrenyelt tonhalas pizzadarabtól köhögve, harákolva és fuldokolva, kinyuvadt szemmel meredt a monitorra, ahol minden kétséget kizáróan látszott, hogy a Curiosity egy szabályos vázszerkezetű gépbe botlott bele.
– Ez hihetetlen! – nyögte Kotoropopulosz.
– Mintha egy toronyóra mechanikájába lenne… – mondta Bondarcsuk vértelen ábrázattal.
– Toronyóra a Marson? Az kizárt! – tiltakozott Kotoropopulosz, és a félig megrágott pizzaszeletekkel, rejtvénymagazinokkal, üres sörösdobozokkal meg az egyéb hulladékkal vastagon teleszórt irányítópult alatt lázasan kutatni kezdett a mobilja után.
– Ez csak valami földön kívüli dolog lehet – motyogta Bondarcsuk. – Nyakig benne ülünk a pácban.
– Nem a mi hibánk, hogy kiment adásba… – vetette oda az egyre idegesebb Kotoropopulosz.
– Az adás most lényegtelen Az a bibi, hogy leamortizáltuk az eszközt, mielőtt eddig a felfedezésig eljutott volna – mondta Bondarcsuk.
– Csak a munkákat végeztük, és ez abból állt, hogy amortizáljuk le – vörösödött el még jobban az amúgy is cinóberpiros Kotoropopulosz. – Szerinted mennyi élet maradt az öreglányban?
– Az utolsókat rúgja. Az ütközés megadta neki a kegyelemdöfést – babrálta az egyik számítógép billentyűzetét Bondarcsuk.
– Akkor nem várhatjuk meg, amíg a tudósvilág összeül tanácskozni. Cselekednünk kell! – seperte le a földre a kacatokat Kotoropopulosz. – Azonnal készítsük el a lehető legnagyobb felbontású fotót, és ha működik a spektrométer, nyomjunk rá egy C14 izotópos kormeghatározó ellenőrzést!
– Ha elég gyorsak leszünk, ezt még kisajtolhatjuk belőle – huppant le a székébe Bondarcsuk. – Vészesen csökken az energiaszintje. Az időeltolódás miatt talán már le is merült.
– Tiéd a spektrométer, enyém a kamera! – rikoltotta Kotoropopulosz, és odagördült székével az egyik monitorhoz.
Ezután hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. A percek kínkeserves lassúsággal vánszorogtak, és ha valami nagy, kozmikus műszerrel mérni lehetett volna a Föld összes lármáját, soha nem tapasztalt csönd jelent volna meg a kijelzőn. Mind az öt kontinens lélegzetvisszafojtva figyelte az óriásvetítőkön, tévéképernyőkön és egyéb vizuális alkalmatosságokon kimerevedett képet: a Curiosity jobb első kereke látszott rajta, amint nekifeszült egy furcsa, csontvázszerű, ám kétségtelenül szegecsekkel összerakott szerkezetnek. A döbbenet minden gondot és bajt száműzött a világból. Nem számított többé az a sok szenvedés, amit a háborúk okoztak, sem az egymást követő, már-már egy becsukódó kódex lustán pergő lapjait idéző gazdasági válságok, a számtalan magánéleti tragédia, a fájdalom és az elkeseredés semmivel sem mérhető, mégis sok millió tonnát nyomó hordaléka. Ez mind eltűnt erre az egyetlen, mágikus pillanatra, mert az emberek szeme előtt ott vibrált az idők kezdete óta keresett bizonyíték, hogy legyen bár végtelenül bonyolult és nagy a világegyetem, íme, nem vagyunk benne egyedül.
Mindeközben a Marson a halálán lévő Curiosity olyan magasra emelte a kameráját, amilyen magasra csak tudta. Ezzel egyidejűleg a lézeres C14 izotópelemző célba vette az útakadályt. A parányi fényvillanás és a kamera blendéjének rebbenése hajszálpontosan egyszerre következett be, aztán a marsjáró, mint egy rajzszöggel kiszúrt gumitömlő, szabályosan leeresztett. Függesztéseiből eltűnt a hidraulikus nyomás, robotkarja pedig lesüllyedt és belefeküdt a porba. Piciny antennája, amellyel a Mars körül keringő műholdakat leste, még ficergett egyet-kettőt, majd elnémult. A Curiosityból kiszállt minden energia. Éppen olyan csontvázszerű lett, mint az a gép, amelyet nem sokkal előbb fölfedezett.
A két operátor erről semmit sem tudott. Még tizennégy percnek kellett elmúlnia, hogy a marsjáró lelke megérkezzen a Földre, és egyikőjük sem volt teljesen biztos benne, hogy ez be fog következni. De aztán, csaknem pontosan 14 perc múlva, a földi irányítóteremben életre keltek a monitorok. Elsőként egy hatalmas kép jelent meg rajtuk – az öreglány a halála előtt is kitett magáért –, amely nagyon ismerős formát mutatott.
– Vesszek meg, ha ez… – hajolt közelebb a monitorhoz Kotoropopulosz –, ha ez nem egy…
– Dinoszaurusz csontváz – segítette ki Bondarcsuk. – Pontosabban egy dinoszauruszcsontváz mintájú gépezet.
– Nem lehet dinoszaurusz, ha egyszer apró darabokból van összeszegecselve! – tiltakozott Kotoropopulosz. – Legfeljebb dinoszauruszmakett, amit talán a kínaiak vittek oda, hogy gúnyt űzzenek belőlünk.
– Ha makett, akkor hogyan lehet 72 millió éves? – mutatott Bondarcsuk egy másik monitorra, amelyre éppen kiíródtak a C14-es izotópvizsgálat eredményei.
– Atyavilág! Ez az izé… ez 72 millió éves! – dadogott Kotoropopulosz.
– És szerves anyagból készült – bólogatott Bondarcsuk.
– De hát ilyen nincs! Ez nem lehet! – kiabált Kotoropopulosz. – Ha ez igaz, akkor ennek a valaminek a dinoszauruszok korában kellett odakerülnie!
– El kell fogadnunk a tényeket – gyújtott rá egy cigarettára Bondarcsuk. – Ez a makett, vagy gép, vagy bármi, a dinoszauruszok korában került oda.
– Miért tett volna ilyet egy földön kívüli civilizáció? Miért vittek dinoszaurusz makettet a Marsra?!
– Nem földönkívüliek voltak – fújta ki a füstöt Bondarcsuk. – Hanem földlakók.
– Ne röhögtess! Hetvenkétmillió évvel ezelőtt még hatalmas őshüllők rohangáltak a Földön! Nyoma sem volt a civilizációnak!
– Pontosabban az emberi civilizációnak, ami idestova tízezer éves! Ez földtörténeti léptékkel nézve egy pikomásodperc. Ennyi idő alatt emelkedtünk ki az állatvilágból, és értük el azt a szintet, hogy gépeinket egy másik bolygóra küldhettük. Jöttünk, diadalmaskodtunk, és le is hanyatlottunk. Nézz körül: a vak is látja, hogy elértük a lehetőségeink határait. Még ebben a pikomásodpercben vissza fogunk süllyedni arra a szintre, ahonnét elindultunk. Lehet, hogy ez a mi szemünkben néhány száz, vagy akár ezer évet is jelent, de az eredmény az lesz, hogy volt egy szűk, néhány tízezer éves periódusunk, amikor mi uraltuk a bolygót, és közben a világűrben röpködő gépeket is gyártottunk, aztán kihaltunk. Ki garantálja, hogy ez a pikomásodperc nem ismétlődött meg már többször is a történelemben? Egy faj, mondjuk egy különleges helyzetbe kerülő hüllőfaj, néhány tízezer év alatt olyan intelligenssé fejlődött, hogy képessé vált a bolygó elhagyására. Egy ilyen próbálkozásukba még az is beleférhetett, hogy egy automatájukat, amely teljesen normálisan létrehozóinak fizikai tulajdonságait viselte, eljuttatták a Marsra. Semmi és senki nem írja elő, hogy egy gép csak fémekből készülhet. Ezeknek a dinóknak megvolt hozzá a tudásuk, hogy szerves anyagokból készítsenek marsjárót. Csak ők tudják, miként voltak erre képesek, ám ez a tudás velük együtt elporladt, és talán nem is úgy, ahogy mi sejtjük.
– A meteorbecsapódásra gondolsz? – kérdezte Kotoropopulosz szinte megilletődötten.
– Igen, arra – nyomta el a csikket az irányítópult peremén Bondarcsuk. – Lehet, hogy nem is volt semmilyen meteor, hanem ezek a szuperintelligens hüllők valamit nagyon elbaltáztak. Éppen úgy, ahogy mi is mostanában. Nem hinném, hogy mi, emberek is ilyen látványosan fogunk kipusztulni, de ha ez bekövetkezik, a Curiosity roncsa lesz az egyetlen, ami hetvenkétmillió év után is az intelligenciánkat bizonyítja.
– Hetvenkétmillió év – mélázott Kotoropopulosz. – Vajon milyen lények nézegetik majd a róla készített képeket, ha véletlenül rábukkannak?
A lába elé szórt szemétben valami megzizzent. Mind a ketten akaratlanul is odanéztek. A pizzamaradványok közül egy testes csótány dugta elő a csápjait.
