Azzal kezdődött minden, hogy egy képviselő fölmutatott egy táblát a Parlamentben. Ártatlan csínynek gondolta mindenki, mondván, van ilyen, a képviselő is csak ember – tisztelet a kivételnek. Csakhogy a jópofa mutatvány mögött vérprofi kísérletek rejtőzködtek, mi több: egy új és minden korábbinál rettentőbb biológiai fegyver, ami ezen a módon szabadult ki a börtönéből.
Azt nem tudni, hogy a szóban forgó képviselő hol, és mikor szedte össze a fertőzést – talán egy másik perfomance-a közben véletlenül fölnyalta a padlóról –, de megfertőződött, és ezt a kórt, ami egyszerre volt belterjes és virulens, olcsó kínai göncként ráaggatta az egész emberiségre.
Eleinte természetesen nem úgy tűnt, hogy ebből a jelenségből világméretű járvány kerekedik. Az akciót követően a tábla múzeumba került (a nemzeti ökörség része lett), a képviselőt pedig szárnyára vette és magasba röpítette a média. Egy darabig fent lebegett a város fölött abban a felhőben, ami pont olyan volt, mint a szocialista majálisról elszabadult vattacukor. Ám aztán, ahogy teltek-múltak a napok, egyre több helyen bontakozott ki és vált két kézzel is megragadhatóvá ez a kapitális méretű tünetegyüttes. A tévében, a rádióban szűnni nem akaróan ismételek egy mély értelmű négybetűs szót, ami lassanként olyanná vált, mint a kelet-indiai bölcsek véget nem érő mantrája.
Innét már nem volt menekvés, és bár a politika vehemens módon tagadta, hogy köze lenne ehhez az egészhez, hamar eljött az idő, amikor a vezetőknek éppen úgy ki kellett állniuk a világ színe elé, ahogy annak idején annak a bizonyos képviselőnek a maga táblájával. Jött tehát a súlyos beismerés: itt kérem, olyan szindrómáról van szó, amely ellen nincs patikaszer. Különösen a politikusok veszélyeztetettek, de a hétköznapi emberek sem immunisak. Habár felületes ránézéssel a betegség nem hordozza magán a hirtelen halál méltóságát, a hatása rendkívül súlyos és hosszú távú, mert a fertőzöttet abba a tévhitbe kergeti, hogy a politika és a cirkusz közös támpontból fakad.
A fallikus szindróma eleinte csak szép hazánkban szedte az áldozatait, de miután bedarálta és a szellemi nihil szintjére sodorta a szavazóképes lakosság tekintélyes részét, néhány médiacsatornán külföldre is eljutott, és világjárvánnyá terebélyesedett.
A WHO legutóbbi jelentése szerint a fallikus szindróma per pillanat a leggyorsabban terjedő epidémia a földkerekén. Nincs ellene szérum, sem pedig imádság vagy más praktika, így szőröstől-bőröstől ki vagyunk neki szolgáltatva. Első tünete az, hogy kellemes bizsergést érzünk, ha eszünkbe jut az a bizonyos nap, amikor a szóban forgó képviselő fölemelte a táblát a Parlamentben, a második pedig az, hogy mindezt ki is fejtjük a közösségi médiában.
A tudomány mai állása szerint mindez azt jelenti, hogy azzá váltunk, amit ennek a betegségnek a tárgyiasult valósága képvisel. Aki pedig nem hiszi, hogy ez bekövetkezhetett, elvégezheti magán a tesztet: lelkendezzen egy sort a fölemelt tábla miatt, aztán nézzen tükörbe. Egészen biztosan azt fogja látni, amit.
