A fal két oldalán – futball Berlinben

Csaknem huszonöt évvel ezelőtt volt egy mámoros pillanat a berlini futballéletben. A két fél-Németország szétszakítottságát jelképező fal 1989 novemberében omlott össze, alig két hónappal később, 1990 januárjában pedig egy barátságos mérkőzésen lépett fel egymás ellen a város két nagy klubjának csapata: a nyugati Hertha BSC és a keleti 1.FC Union Berlin. Miért a pillanat mámora? A válasz a két klub történetének előzményeiben és az azóta eltelt években is gyökerezik.

A Hertha csapatát még 1892-ben alapították Berlin egyik nyugati városrészében. A klub közönségét többnyire mindig is a középosztály adta, a történelem pedig gondoskodott arról, hogy a Hertha kétszer is kivételezett helyzetbe kerüljön. Először az 1933-as hitleri hatalomátvétel után, amikor az elnökséget a náci párt egyik tagja vette át. A Hertha és a párt kapcsolata annyira közeli volt, hogy a csapat kapta meg az 1936-os olimpiára felépített Olimpiai Stadiont, amely többszöri átépítések és felújítások után ma – a Borussia Dortmund arénája mellett – Németország leghatalmasabb és legtöbbet tudó stadionja. Másodszor 1963 után került kivételezett helyzetbe a Hertha. Ekkor alakult meg ugyanis a Bundesliga, és sportpolitikai kérdéssé vált, hogy abban Nyugat-Berlint és képviselje valaki. (A várost kettéosztó falat 1961-ben húzták fel.) Bár a Hertha túl volt fénykorán, és eredményei nem indokolták jelenlétét, rá esett a választás.

Egészen más az 1.FC Union története, amelyet Kelet-Berlin egyik munkásnegyedében, a Köpenick-beli Oberschöneweidében alapítottak 1910-ben. A nácik által létrehozott Gauligában az akkor még SC Union 06 Oberschöneweide néven futó munkáscsapat koránt sem számított olyan támogatottnak, mint a Hertha, de helytállt. A berlini fal felhúzása után a keleti oldalon is komoly szervezkedés kezdődött. 1966-ban vette fel az Union a máig használt 1. FC Union Berlin nevet. Ugyanebben az esztendőben kapott új nevet egy másik berlini csapat is: tizenkét évvel korábban a Dynamo Dresden jó néhány játékosát vezényelték át a keletnémet fővárosba, hogy ott új klubot alakítsanak – ebből hozták létre a már említett 1966-os évben a BFC Dynamot, mégpedig a Stasi-főnök Erich Mielke patronálásával. Kelet-Berlinben tehát két olyan csapat kezdett rivalizálni, amelynek háttere, közönségbázisa teljesen eltérő volt: egy munkás- és egy „rendőrcsapat”, ami nagyjából megfeleltethető a magyar szocializmus éveiből ismert Fradi-Dózsa ellentéttel.

Nem kell sok ész kitalálni, hogy a fal lebontása után a nyugat-berlini Hertha nem vívhatott barátságos mérkőzést egy Stasi-csapattal, így tehát az újraegyesítés mámorát az Union szurkolói élhették át a lelátón a nyugati testvérekkel közösen. A testvériség azonban csak pillanatnyi volt. Bár ma már a Hertha képes megőrizni helyét a Bundesliga 1-ben, az Union némi küzdelem után stabil pozíciót vett fel a Bundesliga 2-ben. Elvileg tehát ennek a két csapatnak legfeljebb az első ligába feljutásért folytatott küzdelemben kellene legfeljebb találkoznia, mégis rendszeresen rendeznek egymással összecsapásokat, amelyeket ma Berlin-derbyként ismer el a közvélemény, és amelyek így a városi futballélet legfontosabb eseményei között szerepelnek, noha a sportvilágban értelmezhető tétjük nincs.

Akkor milyen tétjük van? Nos, a tét az identitás megőrzése. A Hertha a nyugati középosztály klubja, míg az Union keleti munkásságé, amelynek most, az egyre erősödő NDK-nosztaliga idején különös színezete van.

Hogy miért írom ezeket? Semmiért, csak a német-portugál csoportmérkőzésről jutottak eszembe.