Ugye, maguk is észrevették, hogy a tudományos magyarázat sokszor egyenlő a remény megvonásával. Mindenki tudja, miként áll mindehhez hozzá az orvoslás: ha valakiről megállapítják, hogy gyógyíthatatlan beteg, az illető már nem reménykedhet másban, csak a bizonytalan hatásfokú, semmilyen garanciával nem rendelkező csodában. De ne menjünk ilyen messzire, csak ide a szomszédba, a Marsra. Ahányszor felmerül annak a lehetősége, hogy a rozsdás bolygón egy hajdani civilizáció maradványai lehetnek, a tudomány rögtön bebizonyítja, hogy a képződmények nem többek optikai csalódásnál. Tanítani való az a nagyképűség, ahogy ezt véghezviszi, az pedig külön irritáló, hogy közben mintha kéjelegne is abban, hogy lelohasztja a jó kedvünket.
Jelen pillanatban a Ceres kisbolygóval cselekszi meg ugyanezt. Az arrafelé tartó űrszonda nemrégiben két vakítóan fényes foltot fényképezett le az égitest felszínén, ami így, első ránézésre mit tudom én hány millió kilométer távolságból mesterségesebbnek tűnik, mint a SPÁR polcáról leemelt akciós tejtermék, pedig az se kutya. Az önmaga elviselhetetlenségébe belefáradt emberiség természetesen azonnal felkapta erre a fejét, mert ha rajtunk kívül is létezik értelmes élet, azonnal rászállhatunk piacilag, hogy eladjuk neki mindazt a rengeteg haszontalanságot, amitől profitot és/vagy gazdasági fellendülést várunk. A közgazdaságtan ugyan nem vallja be, de tény, hogy a fenntartható fejlődés csak úgy képzelhető el, ha találunk valahol az űr egy eldugott sarkában olyan kicsiny zöld emberkéket, akik vevők lesznek a cuccainkra. Kolumbusz is tudna erről beszélni, meg az indiánok is, de inkább hagyjuk őket és maradjunk a Ceresnél.
Amikor megérkeztek a fényekről készített képek, és a dekadenciába, mint valami cefrés dézsába beleereszkedett emberiség ocsúdni kezdett, a tudomány máris a képünkbe vágta a magyarázatot, hogy csak valami jégfelület tükrözéséről lehet szó. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy mindezt annyira nyeglén és magabiztosan kürtölte világgá, hogy még az a kevés önbizalom is elszállt belőlünk, amit a sci-fi belénk plántált. Mert aki olvasott már Asimovot, Lemet vagy Zsoldos Pétert, el tudja képzelni azt, hogy az intelligencia nem feltétlenül kötődik a szerves életformához. Minden további nélkül beleférnek a pikszisbe olyan civilizációk is, amelyek virágzásához nem szükséges egy központi csillag energiája. A világűr tele van matériával, amelyből számunkra még ismeretlen módon, ámde korlátlan mennyiségű energia nyerhető. Amíg a tudomány közbe nem avatkozott, a feltételezés szintjén egyfolytában dédelgettük magunkban a gondolatot, hogy ott, a messzeségben, azon a rideg és egészen mostanáig érdektelennek tartott bolygón valami új, ismeretlen csoda vár bennünket.
Nagyon úgy tűnik, ebből most már semmi sem lesz, legalábbis nem a Ceresen, mert róla is kiderül majd, hogy csak egy halott kőgolyó. Nem azért, mintha az új piacok után szimatoló globális nagytőkének szurkolnék , de a tudománynak most az egyszer bárcsak ne lenne igaza.