Van két testvér, akik szünet nélkül rivalizálnak egymással. Ki ne ismerné őket: a komoly, tartózkodó a Mákos Bejgli, a lazább, játékosabb pedig a Diós Bejgli. Attól az ősi Bejgli-ágtól eredeztetik magukat, amelyről a fóliánsokban legalább annyi bejegyzés tanúskodik, amennyi a puhafedelű szakácskönyvekben.
Szép karriert futottak szorosan egymás mellett, pedig felettébb mások a képességeik. A Mákos Bejgli arisztokratikusan modoros és bár minden apró jellegzetességében elegáns, nem tűri meg maga körül a nevetést. Aki kapcsolatba kerül vele, apró fekete pöttyöket kap a fogai közé, ezért szája elé tett kézzel kell beszélnie mindaddig, amíg egy idegen fürdőszobában valaki elcsent fogkeféjével meg nem szabadul ettől a bélyegtől.
Mindez a testvérpár másik tagja, a Diós Bejgli malmára hajtja a vizet. Ő nem változtatja lidércnyomássá senki mosolygását, így a társaság mindenütt bekajálja. A Diós Bejgli nem hivalkodik és nem is tolakodik. Amíg testvére, a Mákos Bejgli sötét lovagként imbolyog az asztal szélén, ő középen, a fényárban trónol. Ha valaki véletlenségből, vagy mert a rideg elegancia elcsábítja, mégis a Mákos Bejgli felé kalandozik, az utolsó pillanatban rendszerint magához tér, és szinte oltalmat keresve fordul a Diós Bejglihez.
A Mákos Bejgli mindezt komoran szemrevételezi az asztal széléről, és hiába jelzi a maga módján, hogy a bratyóval nem árt vigyázni, oda se bagózik senki. A társaság valósággal körberajongja a Diós Bejglit, és élvezi a teleszájas mosolygás kiváltságait.
A Mákos Bejgli mindeközben csöndes beletörődéssel várja a bús végkifejletet, ami el is jön nemsokára. Egy apró roppanás, és vidám falatozást fölváltja a vértfagyasztó iszony.
A Mákos Bejgli ekkor, mint egy antik hős, csöndesen fölemelkedik. A tekintetek rá szegeződnek és a szemekben ott a megbánással vegyített szégyenérzet, hogy rosszul ítélték meg ezt a Grál lovagot, aki ugyan félelmetes nyomokat hagy a fogak között, de van annyira becsületes, hogy nem rejteget apró héjdarabkákat az arzenáljában. Lehet, hogy én elcsúfítom a fogaitokat, de nem töröm őket ketté, üzeni némán és bölcsen, miközben azt is tudja, hogy ez a riadalom csupán átmeneti.
Kétségtelen, hogy a Diós Bejglit az alattomossága most megbélyegzi, de jövőre, amikor ez a téma ismét napirendre kerül, már mindent jótékony homályba burkol a feledés. A következtetés innentől telesen világos: a bejglit övező feledékenység, amellyel kitörölhető a memóriából az egy évvel korábban bekövetkezett incidens, kísértetiesen hasonlít a politikai emlékezet rövidségére. Hajlamosak vagyunk néhány év alatt teljesen kigyomlálni a tudatunkból azokat a politikusi fondorlatokat, amelyek egy adott választási ciklusban katasztrofálisan megnehezítették az életünket, és ismét rászavazunk a bajok okozójára.
A fog kettétörését sem vesszük tragikusan, így amikor egy év múlva a testvérek viadalára sor kerül, a Mákos Bejglitől elfordulva a mosolyunkat kevésbé befolyásoló Diós Bejgli felé fordulunk. Csak a jó- vagy a rossz szerencsén múlik, hogy lesz-e a készlettárában újabb dióhéj darabka.
