Szellemek árnyéka

Nyolcadik fejezet

Olvasták: 362

(A korábbi fejezetek)

 

Innen-onnan felmorajló dörmögés volt a válasz a köszönésemre, de legalább abban biztos lehettem hogy vették az adást. Kértem egy hideg sört megfogadva a tanácsot, hogy ne valami lónyálat igyak kitéve magam az azonnali kiközösítésnek a kocsma vendégei közül és szinte egy slukkra lehúztam, úgy ki voltam már száradva.

Elismerő pillantások nyugtázták az akciót a pult mellett állók részéről és már kissé barátságosabban néztek rám. Hogy még jobban a szívükbe zárjam magamat hangosan felkurjantottam:

– Kérek egy kocsmakört, mindenki az én vendégem!

Hangos ováció fogadta a kijelentésemet és még vagy tíz ember jött elő a helyiség hátsó felén lévő ajtón keresztül. Ez kissé meglepett és gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyibe fog ez fájni nekem. Ennyit még kibírok gondoltam, tudva hogy ezt nem fogom tudni elszámolni költségként. Meg is oldódott a nyelvük hamar és egymás után jöttek oda hozzám kezet fogni valamint bemutatkozni, bár nem igazán tudtam megjegyezni ennyi nevet. Kreált történetem szerint egy lelkes amatőr természetbúvár és túrázó voltam, aki a környék természeti csodáit hivatott felderíteni a környéken. Mivel szinte mindegyikük, az itt használatos szófordulat szerint, vízen járó ember volt, tehát vagy halász vagy pásztor sok ajánlatot kaptam a lehetséges útirányok tekintetében. Kértem még egy kört és rátereltem a szót a kísértetek dolgára. Kissé csendesebben, de az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására bátrabban történeteket meséltek a már hallott kísértetekről és az égen cikázó titokzatos fényekről. Igazából sok újat nem tudtam meg a témáról, de roppant érzékletesen kiszínezett vérfagyasztó történeteket hallhattam.

Mikor a téma iránti érdeklődésük kissé alábbhagyott és látták, hogy nem valószínű hogy fizetek még egy kört, a körülöttem lévő csapat apadni kezdett és ki-ki elvonult folytatni társas vagy magányos tevékenységét. Ezt a kis nyugalmat arra használtam fel, hogy kértem néhány üveg ásványvizet az éjszakai műszakomhoz, valamint hogy fizessek és néhány szót tudjak négyszemközt Andival is váltani. Félrevontam a pult szélére és miközben fizettem körbenéztem nem hall-e minket valaki, de annyira el voltak foglalva magukkal hogy úgy tűnt nyugodtan beszélhetünk.

– Először is, nagyon szeretném megköszönni hogy falaztál nekem – mondtam a lánynak.

– Ne butáskodj – válaszolt azzal a mosollyal, amitől szinte elszédültem.

– Itt találom most ezt a Jancsikát? Nem emlékszem rá hogy ő bemutatkozott volna.

– Igen, itt van. Hátul a tekézőben, ő szokta a golyókat összeszedni és visszagurítani némi apróért. Soha nem iszik semmit, csak hátul kuksol és várja a kuncsaftjait – válaszolt a lány.

– Arra gondoltam, hogy megkérném kísérjen el a Nyáras szigetig. Úgy tennék mintha nem tudom merre van és út közben ki tudnám kicsit faggatni. Szerinted hajlandó lenne elkísérni?

– Szerintem igen, más nem is igazán merne sötétedés után arra menni, annyira félnek. Jancsika is fél, de egy kis aprópénz reményében biztos legyőzi a félelmét – válaszolt Andi és rám mosolygott, de a mosolya és a szeme mintha egy kis féltést takart volna.

– Nagyon vigyázz magadra! – mondta és a pult mögött megszorította a kezemet.

Úgy vert a szívem, mint egy kismadárnak és legszívesebben itt maradtam volna örökre Andi kezét fogva, de a kötelességtudat és a kíváncsiság tettekre sarkalt.

Hátramentem a kocsma mögé az ajtón át, ahol nemrég bejöttek az emberek, akiket először nem láttam és a hátsó teraszon találtam magamat, amiről egy betoncsík futott az udvaron a füvön keresztül. A betoncsík végén egy kutyaólhoz hasonlító hullámpalával fedett épület állt tekebábokkal a gyomrában. Szóval ez a tekéző. Nem túl bonyolult építmény, viszont a célnak megfelel, gondoltam. A kutyaólszerű épület mellett egy szék állt a füvön és azon egy pufajkába burkolódzó kócos fej és két pálcikaláb ült.

Lassan lépdeltem a furcsa alak felé, aki amint meghallotta hogy valaki közelít, felemelte a fejét és végre valami ember formát vett fel. Egy erősen borostát csapzott hajú meghatározhatatlan korú férfi nézett rám riadtan.

– Jó estét kívánok! Tóth Jánost keresem. – szólítottam meg a fura alakot.

– Kit kereső? – kérdezte meg és zavarodottság látszott a szemében.

– Bent a kocsmában azt mondták, hogy itt találom meg és mivel úgy tűnik csak ön van itt egyedül, így feltételeztem hogy maga lehet Tóth János – mondtam neki.

– Itt csak a Jancsika van-e – csapott a jobb öklével a mellkasára az alak.

Na, akkor helyben is vagyunk gondoltam. Megtaláltam az emberemet, de a kommunikáció más formáját kell majd választanom, hogy megértsük egymást. Leegyszerűsítve a mondanivalómat megkérdeztem tőle, hogy mutatna-e némi hajlandóságot ahhoz, hogy elkísérjen a Nyáras szigetig. Rémület látszott a szemében, de a felkínált javadalmazás megtette a hatását és beleegyezett abba hogy eleget tesz a kérésemnek.

Addig nem is volt hajlandó megmozdulni, amíg a markába nem tettem a kialkudott összeget a segítségéért, de ezután meglepő gyorsasággal pattant fel a székből és indult el a kocsma hátsó ajtaja felé.

– Mennünk-el-el. – szaporázta meg a lépteit.

Alig bírtam követni, ezért megkértem lassítson kicsit, hiszen még a kocsmában a pult mellet volt a felszerelésem a hátizsákban, amit Rózsa varázsolt valahonnan elő mikor elindultam ide. Meg is tette, de ekkor meg szinte totyogott. Nem lesz könnyű dolgom ezzel a mókussal gondoltam, de a remény hal meg utoljára, ahogy a művelt kínai mondja.

Beérve a söntésbe minden arc felénk fordult, de miután megismertek nyugodtan folytatták tovább a tevékenységeiket, ami leginkább a poharak tartalmának ürítésében merült ki. Jancsika már a kavicsos út közepén álldogált a lebukó nap fényében és rám várt. A söntéshez léptem és felvettem a hátizsákomat. Andi szemében kis féltést véltem felfedezni, miközben elköszöntem a kocsma népétől. Kiléptem az útra a teraszról és csatlakoztam alkalmi kísérőmhöz.

Végre emberi léptékű sebességet sikerült felvennünk és elindultunk a töltés felé Jancsikával. Nem volt könnyű szóra bírnom és megtudnom azt, amit szerettem volna de azért nagyjából sikerült a holttest megtalálásának a körülményeit rekonstruálnom.

Tulajdonképpen semmi jelentőségteljeset nem tudtam meg. Jancsika elbeszélésének a megfejtése után annyit értettem meg belőle, hogy horgászni indult mikor a holttestet megtalálta. Rögtön berohant a faluba és az első embernek, akivel összefutott elmondta az esetet. Kérdésemre, hogy látott-e, vagy találkozott-e valakivel aznap a szigeten azt válaszolta hogy két tehénen és egy őzön kívül senkit és semmit sem látott. Szóval annyit azért megtudtam, hogy állatok is lehetnek a szigeten. Ez nem sok minden, nem nagyon vitt előre az ügy megoldása felé vezető csöppent sem könnyű úton.

 

(folytatjuk)

Teljes nevén Alexander S. (Samu) Forestter 1988-ban a magyarországi Tenyerestalpason született, egy amerikai szőkítőszereket forgalmazó cég utazó ügynöke és egy helyi kozmetikuslány egyetlen gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a pusztabeneki egyetemen végezte, majd apja vállalkozásban mint kisegítő helyezkedett el. Így került az USA-ba, ahol egyszeriben érdekelni kezdte az írás. Az amerikai átlagfogyasztóknak szánt, tipikusan magyar környezetben játszódó krimijeit manapság úgy veszik, mint a cukrot. Er(d)ősen vonzódik a rejtélyhez, a természetfelettihez és ezt ügyesen S(ándor)olja bele fordulatos írásaiba. A jövő nagy tehetségeként tartják számon.