Szellemek árnyéka

Negyedik fejezet

Olvasták: 358

(A korábbi részek)

 

Szállásomra visszafelé tartva nem sok szó esett közöttünk. Valószínűleg Dezsőre is, mint rám nyomasztóan hatott, hogy nem rég egy halott ember feküdt a sárban ott, ahol épp jártunk. Most is lenyűgözött az a vad, de mégis gyönyörű vidék, mint az ideúton. Mintha száz évet utaztam volna vissza az időben. Megegyeztünk abban, hogy továbbra is tartjuk egymással a kapcsolatot, ezért telefonszámot cseréltem Dezsővel, bár megjegyezte hogy a térerő nem mindenhol kielégítő. Ez roppant mód megnyugtatott. Tehát ha bajban vagyok csak magamra számíthatok.

Amikor megérkeztünk Rózsához, Dezső a munkájára hivatkozva nagy nehezen kimentette magát a húga szeretetéből, majd az autójához menet megfordult.

– Apropó! Mivel fogsz járni-kelni? – kérdezte. – Elég nagy távolságok vannak itt ahhoz, hogy gyalogolj mindenhová, bár a szigetek között vagy úszva, vagy csónakkal tudsz csak közlekedni. Tudsz egyáltalán úszni?

– Tudok, ne aggódj – mondtam –, és a lábam is jó.

– Van a kamarában egy Simson, még megboldogult férjemé volt. Dezső is azzal szokott itt legénykedni, úgyhogy jó lesz az neked is – mondta Rózsa. Teljesen természetesnek tűnt, hogy tegezésre váltott.

– Szim… micsoda? – kérdeztem meglepetten.

– Egy öreg robogó – mondta Dezső. – Olyan helyekre is eljutsz vele, ahová autóval nem.

– Remek! – mondtam és arra gondoltam, hogy hányszor fogok vele pofára esni. Kölyök korom óta nem ültem motoron.

Mikor elköszöntünk egymástól Dezső még odasúgta hogy Rózsa ne hallja meg:

– Vigyázz a húgommal, elég jó a beszélőkéje, alig lehet lelőni – mosolygott rám és beült a Nivába.

Még néztem a kocsi által felvert port, amikor meghallottam magam mögött Rózsa hangját.

– Na, irány befelé, kész a fürdővíz meg a vacsora!

Úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor anyám kiabált ki az udvarra este és bekullogtam a házba.

Rózsa megmutatta merre találom a fürdőszobát, ahol már forró víz várt a kádban. Tiszta törölközők sorakoztak a fogason és olyan finom levendulaillatú szappan, amilyent még soha sem láttam. Magammal vittem egy kényelmes nadrágot és pólót és lecsutakoltam magam. Korán lett volna még az alváshoz, de a meleg víz és a levendula illata szinte álomba ringatott. Erőltettem magam az ébrenlétem fenntartására és kikecmeregtem a kádból, majd megtörölköztem és felöltöztem. Az volt a tervem, hogy ma este kifaggatom házigazdámat, hátha hallott valamit az állítólagos kísértetekről.

A nappaliban már várt vendéglátóm és egy széles mosoly keretében invitált az asztal mellé. Agglegényéletem gyorséttermi, valamint felmelegített másnapos ételei után olyan kulináris élvezetben volt részem, mint talán még soha. Töltött káposzta csodás illata lengte be a nappali levegőjét, amit friss kenyér és a tejföl tett teljessé.

– Ez mennyei volt, bár így estére kissé nehéz – mondtam, miközben a poharamba kitöltött bort kortyolgattam.

– Ugyan! – legyintett Rózsa – Csak egy gyenge káposzta. Nem lesz tőle semmi bajod.

– Ha megkérlek, mesélnél nekem a környéken zajló különös jelenségekről? – kérdeztem.

A háziasszonyom elsápadt, majd megkért, hogy üljünk ki a kertben a padra. Ott nyugodtabban tud beszélni. Így hát helyet foglaltunk az almafa alatt elhelyezett padon és Rózsa belefogott a mesébe:

– Kérlek ne hidd, hogy csak egy babonás, tudatlan nő képzelgéseit hallod. A férjem haláláig a községi iskolában tanítottam. Néhány évvel ezelőtt egy híres néprajztudós látogatott meg bennünket, és kérte a segítségünket abban, hogy a környék folklórját tanulmányozni tudja. Ajánlottam neki néhány idősebb embert. Közel egy évig volt itt és gyűjtötte az anyagot a könyvéhez. A környék halászaival is tetemes időt töltött el. Ők meséltek neki a víz szellemeiről. Nagyon érdekelte a dolog, ezért egyre jobban beleásta magát a történetbe. Esténként, amikor visszatért ide, mert ő is itt lakott, sokat mesélt arról, amit hallott. Azt neked is tudnod kell, hogy nem is olyan régen Sárköz lakossága csak halászokból, pásztorokból és néhány aranymosókból állt. Egyszerű, de nehéz életük volt, aminek a központjában a víz volt. Ettől függött a boldogulásuk, és ez még ma is így van. Sok legenda kötődik a vízhez, de kétség kívül ez a legérdekesebb és egyben legijesztőbb mind közül. A pásztorok a csordáikat különböző szigeteken legeltették tavasztól őszig, az egyik szigetről a másikra úsztatva a marhákat, attól függően hol találtak nekik jobb legelőt. Télen azután visszahajtották őket a faluba a gazdáikhoz. Minden évben tartottak egy nagy vásárt, a határon túl, ahová a falusi gazdák az eladásra szánt jószágot elküldték. Működött a komp, amivel az Öregen, így hívják a helyiek a folyót, átvitték a csordát. Ott ugyanis a sodrás miatt veszélyes volt úsztatni.

– A kikötőt láttam. Elég cudar állapotban van – vetettem közbe.

– Már jó ideje nem használják – folytatta Rózsa – Na, de visszatérve a történetre egy ilyen napon, amikor a kompra felhajtott jószágot kísérve négy pásztor és a három kompos át akart kelni a vízen, hirtelen vihar tört ki. Hatalmas hullámok korbácsolták fel a vizet és a komposlegények csáklyái megfeszültek, majd eltörtek. Ekkor a komp mellé kötött két csónakba ugrottak és az evezőikkel próbáltak úrrá lenni az elemeken. Ekkor hatalmas fény villant, a komp megdőlt és a víz felfordította. Ott vesztek mindahányan, marhástól. Sem ember, sem jószág nem került elő élve. Úgy mondják, az Öreg elvette őket.

– Mi volt az a fény? – kérdeztem.

– Senki sem tudja – mondta Rózsa. – Csak gyanítják, hogy villám csapott a kompba. A falu szinte minden lakosa gyászolt. Volt, aki a családtagját, volt aki a marháját veszítette el a balesetben. Ez után az eset után kezdett terjedni az a történet, hogy éjszakánként a kikötő felől marhabőgés és emberek halálsikolya hallatszik. Némelyek halványan fénylő csónakokat látnak a vízen, amiben törött csáklyával a kezükben emberek látszanak. Röviden ennyi a történet, de a faluban sokan állítják, hogy a mai napig látnak az égen fényeket és hallják a hangokat, meg látják a vízen a csónakokat. Az utóbbi időben egyre többen és többször.

Rózsa a padról és elindult a ház felé.

– Ideje nyugovóra térni, későre jár – mondta.

– Te is láttál furcsa fényeket? – kérdeztem.

– Néha olyasmit látok, amit nem tudok mire vélni – mondta. – Jó éjszakát! Reggel majd találkozunk.

A szobámba az ablakhoz mentem és kinyitottam, hogy szívjak egy kis friss levegőt. A távolban a Halványan derengett a holdfényes, pára lepte holtág. A víz felett apró fényfoltok haladtak. Ez meg mi az ördög, dörgöltem meg a szememet, de már nem is láttam semmit. Az egész egy pillanatig tartott. A töltött káposztára fogtam az egészet, és úgy döntöttem. nyugovóra térek. Holnap majd meglátogatom a körzeti megbízottat, és beszélek vele is. Elnyúltam az ágyon és szinte azonnal mély álomba merültem.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Teljes nevén Alexander S. (Samu) Forestter 1988-ban a magyarországi Tenyerestalpason született, egy amerikai szőkítőszereket forgalmazó cég utazó ügynöke és egy helyi kozmetikuslány egyetlen gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a pusztabeneki egyetemen végezte, majd apja vállalkozásban mint kisegítő helyezkedett el. Így került az USA-ba, ahol egyszeriben érdekelni kezdte az írás. Az amerikai átlagfogyasztóknak szánt, tipikusan magyar környezetben játszódó krimijeit manapság úgy veszik, mint a cukrot. Er(d)ősen vonzódik a rejtélyhez, a természetfelettihez és ezt ügyesen S(ándor)olja bele fordulatos írásaiba. A jövő nagy tehetségeként tartják számon.