A zogonokra várva…

Olvasták: 315

– Mi a panasz? – kérdezte kissé idegesen a doktor, mert első alkalommal fordult elő, hogy az űrhajó sterilen fehérre festett orvosi szobájában maga Trill parancsnok tette tiszteletét.

– Küldje ki az asszisztensét! – hangzott hidegen a felszólítás.

– Tessék?! Ja, persze. Muranga, kérem, hagyja el a szobát és készítse elő a…

– Haladjunk! – pattintott ujjával türelmetlenül a parancsnok, mire a kisegítő személyzetként jelenlévő marslakólány ijedten kisietett, a doktor pedig sértődötten kihúzta magát. „Végül is, nem a közvetlen felettesem, én nem katona vagyok” – futott át rajta, és elhatározta, bármi is történjék, megőrzi a méltóságát a háború eme tapasztalt, ám az érzelmek teljes hiányát mutató öreg rókájával szemben.

– Mi a tünet? – kérdezte hát, döntéséhez híven tárgyilagos hangon, mintha csak egy átlagos tiszt ülne vele szemben. Trill idegesen körülnézett az üres helyiségben, majd akaratlanul is lehalkította a hangját.

– Gyakori vérbőség okozta deformáció.

– Micsoda?! – kérdezte elhűlve az orvos.

– Vérbőség okozta de-for-má-ci-ó – artikulált látványosan a kapitány. – Süket maga, fiam? Mert ha igen, úgy nem sok időt jósolok ebben a munkakörben.

– Természetesen nem vagyok süket – vágott vissza az orvos. – Pusztán értelmezni próbálom a szokatlannak hangzó tünetet. Melyik testtájékon jelentkezik az elváltozás?

– Vajon melyikben? Na, melyikben? Hát nem a fülemben! – gúnyolódott Trill, mielőtt idegesen megadta a választ. – A szeméremtestben.

– Ahhhaaaa… – húzta el a szót a doktor, és elcsigázott tekintetében végre valami életvidámság csillant. Most már feszélyezettség nélkül, sőt, határozottan élvetegen bámult a parancsnok arcába, aki rezzenéstelen vonásokkal tűrte a kutató tekintetet.

– Ha jól értem, tehát…

– Jól érti – csapott az asztalra Trill, érezve a helyzet kínosságát. – Nem óhajtom tovább magyarázni a dolgot, hamarosan tárgyalok a zogon küldöttséggel, ezenkívül egy hordányi aljas tritonnal is le kell számolnom! Ilyen körülmények között végzetes, ha bármilyen okból lankad a figyelmem.

– Valóban, inkább másnak kellene lankadnia… – kuncogott a doki, de beléfagyott a szó Trill felháborodott sziszegésére.

– Mit mondott?!!

– Semmit, semmit… Találunk megoldást a problémára. Ehhez azonban ismernem kell néhány körülményt.

– Minek?! Csak írjon fel egy adag gondolatszabályozót a következő 48… nem, talán inkább 72 órára, és már itt sem vagyok.

– Gondolatszabályozót?- kacagott élvezettel az orvos. Úgy érezte, kettejük néma párharcában végre felülkerekedett. – Háborús időkben ezek fogynak el a készletből először, parancsnok! Tudom, hogy ön ezidáig előszeretettel tartózkodott a „felesleges” orvosi találmányoktól, a katonái azonban nem ilyen erősek. Az elmúlt hetek feszült hangulata mindenkiben nyomott hagyott, egymás után kerestek fel a népszerű kapszuláért, hogy a munkájukra koncentrálhassanak a családjuk utáni vágyakozás, a háziállatuk utáni aggodalom vagy épp a halálfélelem szorongató kínjai helyett. Utánpótlás csak egy hét múlva várható. Egyszóval kénytelenek leszünk más megoldást keresni, ehhez azonban ki kell fejtenie, hogyan és milyen alkalmakkor jelentkezik ez a zavaró tünet. Az is lehet, hogy valami komoly szervi elváltozás következménye, amely kivizsgálást igényel. Idősebb űrveteránoknál megfigyelték például, hogy az antigravitáció…

– Hallgasson! – hördült fel Trill, állától homlokáig belevörösödve a méregbe. – Semmi bajom, érti? Semmi szervi bajom!

– De akkor a tünet? – firtatta gonoszul az orvos.

– Nos… Külső inger hatására jelentkezik.

– Értem. Az más. Bizonyos fokig megnyugtató. Azért néhány körülményre mégis rákérdeznék. Hogy is mondjam csak… Utoljára mikor történt, hogy…? Szóval…

– Mikor volt rá példa, hogy a vérbőséggel járó deformáció természetes módon, ellenkező nemű űrpolgárral való nemi aktus útján szűnt meg? – fogalmazott rendkívül hivatalosan a parancsnok.

– Igen, ezt szeretném tudni.

– Hmm, lássuk csak. Legalább öt éve.

– Öt éve?! De hát csak fél éve tart a háborús időszak, előtte mindannyian az otthonainkban voltunk! Netán ön nős?

– Igen.

– Így már értem – bólintott részvéttel az orvos, és a szobát először lengte be valami szelídebb hangulat, bizonyítékául a bolygóközi háborúk alatt is létező férfiszolidaritásnak. De ez csak néhány pillanatig tartott.

– És mi, vagyis inkább ki képviseli azt a külső ingert, amely hatására jelentkezik mostanában a vérbőség?

– Nem óhajtom nevesíteni – válaszolt elutasítóan Trill, és ismét pattintott az ujjaival. – Haladjunk, doktor. Mit tud adni a gondolatszabályzó helyett?

– Tanácsot – dőlt hátra kényelmesen az orvos, és még egy hamis megértő mosolyt is varázsolt az arcára. – Mást sajnos nem. A legjobb megoldás, ha a lehetőségekhez képest minél gyakoribb „közeli” kapcsolatot teremt az inger kiváltójával, így vágya kielégülése egy idő után talán kezelhetővé teszi rakoncátlan gondolatait.

– Háború idején?!! – bődült el rettenetes hangon a parancsnok, hogy még a falak is szinte beleremegtek, és az ajtó előtt hallgatózó marslakólány legalább másfél métert ugrott hátrafelé. – A javaslata felér egy hazaárulással, tudja?! Katonai bíróság elé állíttathatnám! Kivégeztethetném!!

– De kérem, kérem! – védekezett riadtan az orvos, és már eszében sem volt tovább küzdeni a néma hatalmi harcban, csak az életét féltette. – Nem tettem mást, mint felvetettem egy alternatívát. Úgy értettem, ez is segíthetne, ha békeidőben lennénk. De természetesen ilyen körülmények között, amikor az életünkért küzdünk… a bolygónként… a bolygóközi szövetségünkért… Ön nem engedheti meg magának, hogy a csinos navigátorlányok valamelyikét…

– Mondtam én, hogy róluk van szó? – ordította még hangosabban a kapitány, és az orvos most már biztos lehetett benne, hogy a három navigátorlány valamelyike a ludas a kapitány problémájában. Vajon a szőke, a barna, vagy a fekete??

– Mindegy, kiről van szó – emelte fel ő is a hangját, és minden bátorságát összeszedve most már valóban a probléma megoldására törekedett. – Ha szeretné, hogy segítsek, muszáj kérdeznem. Miben zavarja leginkább a tünet? A koncentrálásban?

– Nem – dörmögte Trill jóval halkabban. – Elég tapasztalt harcos vagyok ahhoz, hogy a szeméremtesti vérbőség, a szapora szívverés, a bőröm hőmérsékletének emelkedésével járó forróságérzet ellenére is kellő fegyelmezettséggel a helyzetmegoldásnak szenteljem a figyelmem.

– Hát akkor? – kérdezte tanácstalanul az orvos.

– Az asztal… – dőlt előre türelmetlenül Trill, és a hangját suttogóra fogta. – Azzal nem tudok mit kezdeni. Csata közben kezelnem kell az irányítópultot, és speciális parancsnoki székemben ide-oda siklom a pult alatt, amelynek magasságát azonban… hogy is mondjam csak, túlságosan pontosan kiszámították, és nem számoltak egy ilyen eshetőség felmerülésével.

– Ááá! – villant meg a felismerés az orvos szemében. – ÁÁÁ! Most már értem!

– Bizony – bólintott csüggedten Trill, és pár pillanatra minden parancsnoki méltóságát elvesztette, már csak egy bánatos férfi volt. – Amikor vészhelyzetre kerül a sor, és a navigátorlá… akarom mondani a navigálással megbízott űrkatonák jelentést tesznek, valamennyijük komoly izgalmi állapotot él át. És az egyiküknek ilyenkor mindig… apró verítékcseppek gyűlnek a haja tövében. Lélegzete felgyorsul, keble zihálva emelkedik fel és le a koordináták közlése közben. S amint ezt meglátom, a legnagyobb vészhelyzet ellenére is megtörténik, hogy…

– Értem – nyugtatta meg az orvos. Már tudta, mi legyen. – Ezek szerint nem is a vérbőséggel van a baj, bár kissé zavaró lehet, de ezt fejben tudja kezelni. Pusztán az asztal okoz problémát.

– Így van. Minden alkalommal hátrébb kell löknöm magam, hogy a kellő helyre tudjak siklani a székkel, közben pedig egyik kezemmel el kell fednem speciális űrnadrágom érintett részeit ahhoz, hogy emberi gyarlóságom eme kiábrándító bizonyítéka napvilágra ne kerüljön!

– Hát akkor megvan a megoldás – hajolt előre elégedetten az orvos. – Nem a merevedését kezeljük, hanem az asztalt. Egy kissé magasabbra cseréltetjük a karbantartó űrmunkásokkal, és kész!

Trill ámulva nézett egy ideig, szemmel láthatóan emésztgette az ötletet. Majd elismerően bólintott – de aztán ború suhant át a tekintetén.

– Nem rossz, csakhogy háború van. Ez pedig egy űrhajó. A legkisebb változtatást is jelentésbe kell foglalni a legfelsőbb parancsnokság felé, nyomós indokokat megjelölve.

– Ugyan! – nevetett fel könnyedén az orvos. – Már írom is a diagnózist, amelyet belefoglalhat a jelentésébe. „Korábbi űrharcok során terhelt, gyulladt térdízület. Az ízületi folyadék néhány centis…

– SOK centis!!

– Öööö, na igen. „Az ízületi folyadék sok centis duzzanatot okoz a páciens térdében, amelyet az asztallal való súrlódás tovább súlyosbít.” Megfelel?

– Tökéletesen – állt fel Trill, végre valami elégedettségre emlékeztető arckifejezéssel. – Köszönöm, doktor. Már rég szándékomban állt közölni, mennyire elégedett vagyok a munkájával, a katonák visszajelzése szerint a szakértelme egyedülálló. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ezt a legfelsőbb parancsnokságnak is jelezzem.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm – bólintott mosolyogva a doktor, és további udvarias bólogatással várta meg, hogy Trill elhagyja az orvosi szobát. Majd nagyot sóhajtva megállapította, milyen ügyesen kezelte a kényes helyzetet. Miután pedig elég ideig dicsőítette gondolatban magát életrevalósága miatt, szórakozásra vágyott. Behívta hát másik asszisztensét, a földlakó, szőke Viktóriát, és megkérte, hogy pakoljon le a felső polcról – majd a lábujjhegyre ágaskodó, formás leányzót nézegetve elégedetten dőlt hátra székében magasított asztala alatt…

Hat regényem jelent meg a krimi műfajában Greta May álnéven, legutóbb pedig egy ifjúsági kalandregény – Kapj el! címmel -, amit már saját néven jegyzek. Cikkíróként és szerkesztőként dolgozom több online felületen. Írásaim olykor a szórakoztatást szolgálják, máskor az olvasó elgondolkodtatása a cél.