Az időgép

1920 áprilisában járunk, mikor Alexander visszatért a múltban tett utazásáról, ahol kedvese Emma életét sajnos nem tudta megmenteni. Elhatározta, hogy elutazik a jövőbe, és megpróbál választ találni a kérdéseire, miszerint a múltat miképp lehet úgy megváltoztatni, hogy a történések végkifejlete ne mindig ugyanaz legyen.

Az utazás megkezdése előtt megevett egy kis bácskai hurkát vöröshagymával és kenyérrel, mert nem tudhatta miféle étkekhez jut a megcélzott jövőben. Helyet foglalt az időgép ülésében, ami mestermunka volt a javából. Szinte teljes egészében saját maga tervezte és építette, csak az elektronikai berendezések fejlesztésében kért segítséget a méltán nagyhírű Dombhát Egyetem Pajszerológiai Tanszékének kutatóitól. Beállította az időgép vezérlő tárcsáját a 2022-es évre és működésbe hozta a szerkezetet. Villámok cikáztak a masina körül, szinte beburkolták, majd gyors iramban változni kezdett a külvilág képe. Szétfoszlott körülötte a műhelye, ahol fel volt állítva a gép és hatalmas épületek nőttek körülötte. Furcsa formájú gépek száguldoztak az utcákon, repülő szerkezetek hasították az eget.

A gépe vele együtt megérkezett a számára oly távoli jövőbe. Egy park közepén találta magát, körben óriási épületek álltak. Meglepetésére nem okozott túl nagy feltünést, pedig elég sokan sétáltak a parkban, csak egy mókás kinézetű emberke szólt oda neki röhögve:

– Haver, te mindig magaddal hordod a budidat? – és az időgép felé mutatott.

Alexander gyorsan álcázni kezdte az időgépét a környékbeli bokrok ágaival, nehogy nyilvános WC-nek használják a masináját, míg a dolga után jár, majd tüzetesebben szemügyre vette a környéket. A parkkal átellenben egy szivárvány minden színében megvilágított épületre figyelt fel, ahol nagy sürgés-forgás volt. Úgy gondolta, hogy ez talán a társadalmi elit gyülekezőhelye lehet, hiszen a nagy tömeg és a kirívó színkavalkád erre mutatott. Kis tépelődés után el is indult az irányába, eltelve a várakozás bizsergető érzésével. A bejáratnál egy lila hajú ifjú ember mosollyal az arcán köszöntötte és intett neki, hogy fáradjon beljebb.

Alexander tétován toporgott, de nem mert belépni ebben a számára oly idegen világban, az idegen helyre.

– Mondja kérem, mi ez a hely? – kérdezte az ifjú idegent.

– Ez a szabadság háza édes – válaszolta a kérdezett.

– Szabadság háza? Édes? Na, de kérem én nem vagyok holmi cukrászsütemény! Hadd mutatkozzak be: Alexander a nevem, önben kit tisztelhetek?

– Tegezz nyugodtan cuncimókus a magázódás olyan régimódi. A nevem Félix. Nagyon beszédes név részben kifejezi a nemi identitásomat is. Lehetnék akár Félipszilon is, de az nem hangzik olyan jól. Tudod én androgrün vagyok.

– Micsoda? – kérdezte az egyre jobban elképedő időutazó.

– Androgrün, te kis butus. Na, gyere körbevezetlek és beszélgetünk kicsit ezekről a dolgokról, látom tájékozatlan vagy.

Félix karon fogta Alexandert és bevezette az épület belsejébe, ami az utazónk számára egy klubra hasonlított, csak kicsit hivalkodónak tűnt.

– Tudod cukorbogyó, a mai világban a szabadság eszméi kezdenek csorbát szenvedni, ezért szent harcot hirdettünk. Ez a ház az egyik temploma a mozgalmunknak. Úgy is mondhatjuk, hogy a teljes szabadság vezető út zászlóshajója.

Alexandert leginkább egy klubra emlékeztette az épület belseje, de túl hivalkodó, túl színes volt az ízléséhez. Roppant furcsa és vegyes társaság mozgott ütemesen egy rettenetes zajra, ami betöltötte a teret.

– Nos, mit mondtam én androgrün vagyok – kezdte mondandóját Félix – ez annyit jelent, hogy az én biológiai nemem nem nyilvánvaló, úgy is mondhatjuk hogy köztesnemű vagyok.

– Azt a hídrobbantó! – szakadt ki Alexanderből. – Ilyent én még nem pipáltam! Hogy mik vannak!

– Oh, ez csak egy kis része a szabadságnak – mondta Félix. – Nézz csak oda a sarokba. Azok ott bigenderek, néha nők, néha férfiak. Amott a pultnál vannak a fluidok, de vannak itt hermafrodita, interszexuális és nembináris tagjaink is.

Alexander állát fel kellett volna kötni, mert már a padlót súrolta vele.

– És az a nő ott a kertben, aki a bokrok leveleit rágcsálja? – kérdezte Alexander.

– Kérlek édes, ő Bambi. Ő őz. Ez is a teljes szabadság része. Mindenki az lehet, aminek érzi magát.

– Akkor én jelen pillanatban trágya vagyok – morogta Alexander és Félix kezét lerázva magáról futásnak eredt.

A félelemtől és a futástól remegve ért a parkba, ahová az időgépével érkezett. Sokként hatott rá az itt tapasztalt szörnyűség. Ilyen jövőben nem szeretne élni még egy napig sem. Azonnal vissza kell térnie a saját korába így a pillantásával az álcázott időgépet kereste, de bármerre is nézett nem látta. Eltűnt a parkból. A közeli padon nem messze attól a helytől ahová megérkezett egy idős, züllött kinézetű ember bóbiskolt. Alexander odasietett az illetőhöz és reménykedve kérdezte.

– Mondja kérem uram nem látott itt egy időgépet? Letört bokorágak voltak rajta. Itt hagytam nem rég, de nem lelem.

– Időgépet mi? Mondjad öcsi, keveset vagy sokat ittál? – kérdezte rezignált arccal az öreg. – Ha arra a vaskupacra gondolsz, ami itt hentergett, azt elvitték a lomisok.

– Kik? Hová? – kérdezte Alexander félve.

– A lomisok a vastelepre. Azt már rég beolvasztották és már valószínűleg pálinkafőzőként funkcionál.

Alexander teljesen összeomlott a hír hallatán és tudta, hogy a közeli jövőben nem jut a múltba, évek telhetnek el, mire újjáépíti az időgépet. Azóta látni a parkban egy ódivatú ruhát viselő sovány urat , aki a füvet legeli. Igen, ő Alexander. Úgy döntött őz lesz, mert ez az identitás kevésbé megalázó számára, mintha Alexandra lett volna belőle.

Arra járó óvodások szokták etetni répával, és káposztával, ezért nem halt még éhen.