Brkvics Alojz„Dr. Cliff Arnall, a Cardiff Egyetem volt pszichológusa szerint január harmadik hétfője az év legrosszabb napja. A jelenség 2005 januárja óta terjedt el a köztudatban, úgynevezett Blue Monday (Szomorú hétfő) néven. A teória szerint ezen a napon vagyunk a legkevésbé motiváltak, mivel az ünnepeknek már rég vége, a fizetés még messze van, az időjárás is nagyon rossz és még hétfő is van.” – olvasom az újságban, amelyet ezen a ponton lecsapok. Azaz csak lecsapnám, ha nem elektronikus lenne az istenadta, mert így legfeljebb elnavigálhatok róla. Mégsem teszem ezt, mert képtelen vagyok megmozdulni a döbbenettől.
Szóval ez az oka mindennek: a Blue Monday! Ezért másztam ki ma reggel négykézláb az ágyból, és ezért maradtam kába egészen eddig a becses pillanatig. Blue Monday! Megakadályozott olyan tettek véghezvitelében, mint amilyen egy remek novella megírása, vagy a Duna új mederbe terelése. A két elképzelés ugyan nem egyforma súllyal szerepelt a mai napra kitűzött céljaim között, de tegnap éjjel, amikor álomra hajtottam a fejem, sem az egyik, sem a másik nem tűnt lehetetlennek.
Aztán jött a reggel és vele a Blue Monday! A megkezdett novellám pocsék módon indult, és még pocsékabbul folytatódott, a kávémat elsóztam, az egymillió dolláros örökségről szóló e-mailt véletlenül kitöröltem, és még sorolhatnám. Szinte már örülök, hogy megtaláltam ezt a hírt, mert mintha a pápai átok hullott volna le rólam, egyszerre minden a helyére került. Cliff Arnal úgy eltrafálta a lényeget, ahogy Robin Hood a lőtávolon kívülre helyezett céltáblát: január közepe van, az ünnepek már a feledés homályában, és mert a büdzsémet a karácsonyi forgatagban totálisan kimerítettem, egyszerre érzem magam csődtömegnek és agyalágyultnak.
Január 18., a reménytelenség Marianna árka, ahonnét már csak egy ásónyomnyira van a Pokol. Innét nem látszik sem a csalafinta jövő, sem a dicsőséges, nagyvonalú költekezéssel bearanyozott régmúlt. Minden porcikám orvosságért kiált, ám ezekre a lelki nyavalyákra nem létezik patikaszer. Hiába ágaskodik föl bennem a jobbik énem, és próbál vigasztalni, hogy nyugi pajtás, holnap már 19. lesz, utána meg 20., én ezt nem érzem biztatónak. Ebből a fertelmes nézőpontból, ahol per pillanat leledzem, édes mindegy, hány nap választ el az üdvözüléstől. Nagyjából olyan ez, mint azt mondani az üstökösbecsapódás után megmaradt, éhező, szomjazó, levegőért kapkodó dínóknak, hogy csigavér, ez az állapot csak pármillió évig fog tartani, utána ismét szép lesz az élet.
Számomra nem vigasz, hogy évente csak egyszer van Blue Monday, mert attól félek, ebben is meg fogják találni az üzleti lehetőséget azok, akik a kedélyállapotunk féken tartásáról gondoskodnak. Akkor pedig úgy járunk, mint a Black Friday-el, ami, ugye, egy kis rásegítéssel egész évben tart. A sejtésem tehát afelé hajlik, hogy ettől az átoktól sem szabadulunk meg könnyebben, mint a koronavírustól. Hacsak nem jön közbe itt is a vakcina, amit ebben az esetben úgy neveznek: havi fizetés.
