Újra közöttünk az aradi tizenhárom

Olvasták: 80

Úgy alakult, hogy az Úr 2020-adik évében, pontban október 6-án feltámadott az aradi tizenhárom, és tett egy virtuális sétát a közösségi médiában. Egyik posztról a másikra lépdelve, kényelmes lassúsággal haladtak, messzemenőkig kiélvezve az őszi napsütést, pontosabban azt, ami ebből a világhálóra átszivárgott. Szép vagy kevésbé szép, de legalább az évszakhoz illő fotókon, félig vagy teljes egészében elfuserált szelfik erdején keresztül vándorolva próbáltak tájékozódni. Főként arra voltak kíváncsiak, milyen módon emlékezik meg róluk a nép, ezen a bús évfordulón.

Már jó ideje forgolódtak, nézelődtek, amikor feltűnt nekik valami szokatlan. Mondhattuk volna ezt furcsaságnak is, de a szokatlan jobb kifejezés, csuda tudja, miért. Lázár Vilmos volt, aki szóvá is tette ezt, mert az idilli csöndet megtörve egyszer csak azt mondta:
– Cimborák, javítsatok ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, velünk senki nem foglalkozik.
– Úgy van! – vágta rá Poeltenberg Jenő, aki elvileg nem beszélt magyarul, de az utóbbi 171 évben mindannyian elsajátították azt az univerzális mennyei nyelvet, amiben a magyar is benne van, így ezen a módon diskurálgattak.
– Úgy van! – mondta hát Poeltenberg Jenő mennyei nyelven. – Mintha valami megváltozott volna a Földön, éspedig drámai hirtelenséggel.
– Drámai vagy nem drámai, én ezt sértésnek veszem, és párbajra hívom a felelősöket! – erősködött Gróf Vécsey Károly, aki a Negyvennyolcasok Mennyei Klubjában azért élvezett különleges tiszteletet, mert jóval a fegyverletétel után, csak augusztus 21-én adta meg magát az oroszoknak.
– Nem hinném, hogy a párbaj megoldaná a helyzetünket – jegyezte meg Török Ignác, a hadmérnök, aki odafent hosszan és alaposan tanulmányozta a legújabb technikákat, így a többiekkel ellentétben széles körű földi ismeretekkel  rendelkezett. – A világot bekebelezte a globalizáció  barátaim, mi már nem vagyunk fontosak a magyaroknak.
– Ez nevetséges! – csapkodta meg lovagló ostorával a csizmája szárát Aulich Lajos. – Rólam közismert, hogy mindig a hazát szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok az idők végezetéig.
– Uraim! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Damjanich János. – Lehet, hogy a halált legyőztük, de az érdektelenség és az önzés ellen nincsenek eszközeink. Mi lényegében már megcselekedtük azt, amit megkövetelt tőlünk a haza.
– Sajnos a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy a magyarok nem úgy értelmezik a szabadságot, ahogy a mi időnkben tették. A becsület, a kitartás és az önfeláldozás valahogy kiment a divatból – mondta Dessewffy Arisztid és kihasználva azt, hogy a társaság egy macskás posztnál döbbenten lecövekelt, gyorsan rágyújtott a mennyei pipájára.
– Talán meg kéne nézni a hírpoltálokat is – javasolta Kiss Ernő. – Lehet, hogy ez a közösségi média nem a mi területünk.
– Soha nem is volt az! – emelte föl a hangját Knezich Károly. – Mi nem voltunk hajlandók például semmit és senkit megosztani, ami pedig köztudottan a közösségi média alapja.
– Valóban ez lehet a gond – tűnődött Lahner György, a logisztikai zseni, aki úgy volt képes irányítani a szabadságharc hadiiparát, hogy nem volt a kezében mobiltelefon. – De javaslom mindez ne szegje kedvünket. Ez a nap a miénk, és bár kétségtelen, hogy nem mozdulnak meg miattunk a tömegek, a magyarság színe-java azért még kitart mellettünk.
– Igaz, nagyon igaz! – bólogatott Lázár Vilmos. – Több virtuális ablakban is láttam a tablóképünket, ami ugyan sehol sem kapott annyi lájkot, mint egy születésnapi jókívánság, de aki a kicsit nem becsüli…
– Talán az a baj, hogy túl öregek vagyunk ehhez az izéhez – nézelődött a posztok között Nagy-Sándor József, majd Leiningen-Westerburg Károlyhoz fordult. – Te vagy köztünk a legfiatalabb, neked ez a világ nem lehet idegen.
– Nem is az – mondta a megszólított, miközben azon igyekezett, hogy a sok virágposzt között elférjen a kardjával. – Pontosan tudom például, hogy tévedtem, amikor azt mondtam: a világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.
– Nos, ez valóban nem következett be, legfeljebb csak pillanatokra – bólintott Poeltenberg Jenő és megigazította a monokliját. – Csak megismételni tudom azt a közismert álláspontomat, hogy minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide, és bár valóban nem harsogja a nevünket az utókor, nem feledkeztek meg rólunk teljesen. Átsegítettük a magyarságot két világégésen és közte egy még nagyobb borzadályon, ami csaknem az ország megsemmisüléséhez vezetett.
– A világ az elmúlt százhetvenegy év során mit sem változott: a becsületért továbbra is virtuális bitó, az árulásért valóságos hatalom jár, és most itt van ez a vírus is. Javaslom, hogy fejezzük be a sétánkat, mielőtt még valaki ránk förmed, hogy nem viselünk maszkot – zárta le a beszélgetést Schweidel József, és mert közben a szerverek is túlmelegedtek, véget vetettek a feltámadásnak és visszatértek a Mennyei Tiszti Kaszinóba, ahol mosolyogva várták őket az ünnepi alkalom tiszteletére huszármentébe öltözött angyalok.

 

Egyéb Szösszenet

Igazságszolgáltatás

–  Elnézést a zavarásért, nem tudom jó helyen járok-e: az igazságszolgáltatást keresem. – A lehető legjobb