Fatima – avagy a csoda körbejárása

2020.09.16.
Olvasták: 855

Akár hisz benne, akár nem, valószínűleg mindenki hallott már róla, hogy 1917-ben a portugáliai Fatimában három kisgyerek előtt megjelent a Szűzanya. Fél év leforgása alatt hat jelenés történt, az utolsó, hatodik pedig a híres napcsodával zárult, amikor több tízezer ember előtt egy mindmáig megmagyarázhatatlan paranormális égi jelenség zajlott le. A korabeli sajtó így tudósított az eseményről: „1917. október 13-án becslések szerint mintegy hetvenezren gyűltek össze a Cova da Iria mezején, mert a három fatimai látnok előre bejelentette, hogy aznap délben csoda fog történni. A zuhogó eső egyszer csak elállt, és a felszakadozó felhők mögül opálfényű, forgó korongként bukkant elő a Nap. Szivárványszínű sugarakat szórt, majd meg-meglódult a Föld felé. Sokan azt hitték, itt a világvége. A jelenség perceken át tartott, s amikor véget ért, a szemtanúk elmondása szerint csuromvizes ruháik egyszerre teljesen szárazak lettek.”

Fatima ma a katolikus hívők egyik legismertebb zarándokhelye, de ha a Szűzanya ismét idelátogatna, biztos nagyon meglepődne azon, amit lát. A kopár domboldalak és a girbegurba olajfák helyén egy modern szállodaváros terpeszkedik, és mindent beborít a vallási giccs. A koronavírus járvány ugyan ideiglenesen csöndet és békességet hozott erre a vidékre, de semmi kétség afelől, hogy mihelyst rendeződik a helyzet, a kisvárost ismét hatalmába keríti a turizmus. De amíg ez be nem következik, tanulmányozhatjuk a jelenések bőséges háttérirodalmát, vagy megnézhetjük az augusztus 28-án bemutatott tematikus játékfilmet az 1917-es fatimai jelenésekről.

A produkciót a kevés rendezői tapasztal, de annál kiterjedtebb filmes múlttal rendelkező, ám így is csak elvakult filmrajongó körökben ismert Marco Potencorvo rendezte, a javarészt portugál nevekből álló stáblistán viszont az Igazából szerelemben Colin Firth partnereként nagyot alakító Lúcia Moniz az egyik állócsillag, de ott van a millió egyéb szerepből ismert Joaquim de Almeida is – ő egyébként  az 1997-es Fatima csodájában is szerepelt, amelyet Fabrizio Costa rendezett –, nem utolsó sorban pedig az igazi nagyágyú, Harvey Keitel a kerettörténet professzorának epizódszerepében. A csodát észlelő három pásztorgyereket, vagyis  a Lúciát, Franciscót és Jacintát alakító Stephaine Gil, Jorge Lamelas és Alejandra Howard koruknál fogva is messze járnak még az ismertségtől, de a rájuk rótt feladatot hiba nélkül teljesítik. Ez főként Stephanie Gilre érvényes, de tőle, mint főszereplőtől ez el is várható. Ha viszont a karakterek összetettségét vizsgáljuk, akkor az édesanyát alakító Lúcia Moniz szerepe sokkal érdekesebbnek tűnik. Határozott, erős egyéniség, egyértelműen a legkidolgozottabb, legkomplexebb, olyannyira, hogy valójában ő a kulcsszereplő, nem pedig Lúcia. Bizonyos értelemben ezt talán nem is olyan nagy baj, sőt, kifejezetten szerencsés, hogy a kis Lúciából nem próbáltak harcos, vitatkozó Jeanne D’Arc utánzatot létrehozni, így a maga gyerekesen naiv egyszerűségével végig hiteles tudott maradni.

A legizgalmasabb, és félig-meddig vitára is ingerlő kérdés viszont mégiscsak az, hogy az ilyen produkciók vajon kit céloznak meg és miért jönnek létre? Ha elvonatkoztatunk a Zeffirelli-féle Krisztus-filmek fennkölt patetizmusától, csak a kétely maradhat meg bennük, ráadásként pedig az a nem túl merész kívánalom, hogy nézőként mi döntsük el, mit és mennyit fogadunk el a látottakból. A hit ez esetben a kulcs, a kétely pedig a zár, úgyhogy néző legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy a megoldásra vagy megőrzésre érdemesebb törekednie. A hívők bizonyára azt várják ettől a filmtől, hogy mint valami lámpás, kétségbevonhatatlanná tegye a Szentanya fölbukkanásának tényét, vagy egy lépéssel továbbmenve még bizonyítékot is szolgáltasson erre, ami viszont jócskán elbizonytalanítja az ingadozókat. Ebből már ki is deríthető, milyen nehéz műfaj a vallásos témájú mozi: bárhogyan, bármilyen eszközzel és közelítéssel dolgozza föl a témát, mindig rétegfilm lesz belőle, vagyis ha kommersz technikákkal építkezik, a művészet tekintetében mond csődöt, ha viszont fordítva jár el, és túl elvont, áttételes, legfeljebb néhány kritikus tetszését nyeri el, díjakat viszont így sem fog aratni.

Ha támadtak is ilyen dilemmái Potencorvónak (a forgatókönyvbe a Don Matteo sorozatban is közreműködő Valerio D’Annunzio is besegített), azok nem feszítik szét a történetet, és nem viszik el a cselekményt a moralizálás felé, így mindamellett, hogy a történet 1917-es keltezésű, amikor Portugália egész Európához hasonlóan a hadszíntéri veszteségek súlyát nyögte, a végeredmény csupán egy kedélyes mese lett, amelyben a csoda egyenértékű a Coimbra környéki táj különleges szépségeivel.

A 2020-as Fatima nem nőtte ki magát igazi drámává, ami a fentiek ismeretében teljesen logikus. Valódi feszültség hiányában viszont csupán egy igényes, részletgazdag, sok-sok szeretettel megrajzolt illusztráció, ami a hívőknek megerősítést, a kételkedőknek pedig útmutatást nyújthat, de mivel már a kezdet kezdetén pontosan tudjuk, mi lesz a végkifejlet, már a Szűzanya első látogatásakor is a napcsodára várunk. Érdekes adalék, hogy erről annak idején nem készült fotográfia, pedig a jelenés helyszínén összegyűlt több tízezer emberről a korabeli újságok számos jó minőségű fotót tettek közzé. A film most bepótolja ezt a hiányt, de mert nem szpoilerezünk, nem áruljuk el, milyen megoldásokkal.

Összességében elmondható, hogy ez a produkció nem rokonítható  a Robert Bresson által jegyzett 1962-es Jeanne D’Arc perével, amelyben máig felülmúlhatatlan erkölcsi példabeszédet kaptunk a hitről, a kitartásról és a hajlíthatatlanságról, tény viszont, hogy Potencorvó alkotása kellemes kivétel az egy kaptafára készült Hollywoodi mozik túlkínálatában. Nem mondható sem művészfilmnek, sem hagyományos értelemben vett közönségfilmnek, de megéri rászánni nagyjából másfél órát. Csodából úgyis egyre kevesebb jut nekünk.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: