A milliomossá tevő szoba

2020.08.25.
Írta:
Olvasták: 712

Képzeljék, a múltkor észrevettem, hogy ha bemegyek a kisebbik szobába, rögtön milliomos leszek. A nagyobbik szobára ez nem vonatkozik, ott minden marad a régiben. Amikor oda beteszem a lábam, rögtön szembesülök a ténnyel, hogy lóvéilag egyáltalán nem vagyok kistafírungozva és akkor még finoman fejeztem ki magam. A kis szobában viszont minden megváltozik, ott minden további nélkül elönt az a kellemes, laza érzés, ami a milliomosok sajátja.

Ha ólmos bottal rontanak rám, akkor sem tudom megmondani, mi ennek a csodának a magyarázata. Csak úgy jött, egyik napról a másikra, de ez engem a legkevésbé sem zseníroz. Örülök neki, mint sivatagi vándor a mobiltelefonnak, vagy mint hajótörött az úszó műanyagszigetnek.

A kisebbik szobát egyébként lomtárnak használom. Van ott minden a büdös zoknitól a lejárt szavatosságú matracokig, de pénz az még mutatóban sincs. Nem emlékszem, hogy ez valaha is másként lett volna, és ez adja a jelenség földönkívüli bukéját. Gyanítom, hogy az 51-es körzetben a lezuhant ufó darabjait vizsgálgató tudósok tudják, mire gondolok, de velük ellentétben nekem nem kell könyékig bekennem magam zölden foszforeszkáló gépolajjal, elég, ha átlépem a küszöböt és milliomos vagyok.

Hosszan ragozhatnám, mekkora öröm ez számomra, de a milliomosság egyik ismérve a visszafogottság. A kisebbik szobában szerény vagyok, mint a bagzáskor tetten ért kanmacska, a nagyobbikban viszont eluralkodik rajtam a dicsekvő hevület. Igen, ezt a krónikát ott, a nagyobbikban írom. Milliomosként az ember nem vesz magára ilyen terhet, inkább fölfogad egy tollnokot vagy megvesz egy egész szerkesztőséget rendszergazdástól. A költségkeretbe ez bőven belefér.

A legkülönösebb mégis az, hogy mihelyst kijövök a kisebbik szobából, ez a bizsergető jó érzés úgy elillan, mint a hajnali lidérc szellentése, és átadja helyét annak a kiábrándultságnak, ami a krónikus pénztelenség szűnni nem akaró velejárója. Az asztalon ott sorakoznak a kifizetetlen számlák, és szinte maga alá temet az a rengeteg anyagi természetű kötelesség, amelyeknek képtelen vagyok eleget tenni.

Most bizonyára azt mondják, hogy ha ilyen siralmas a helyet, miért nem megyek be a kis szobába és rendezem le ezt az egészet a milliomosokra jellemző nagyvonalúsággal? Már megpróbáltam, de kiderült, hogy a varázslat csakis és kizárólag ebben az áporodott levegőjű, szűk helyiségben működik, éspedig abban az isten adta, kaotikus állapotában, ahogy per pillanat leledzik. Ha csak egy földre hajított alsógatyát is eltakarítok az útból, rögtön halványodni érzem a milliomosságot, ha pedig kiszellőztetek, fájó élességgel belém nyilall, hogy nem is milliomos vagyok, csak százezredes.

A következtetés ezért logikus és egyértelmű: a kisebbik szobám a milliomosság érzését befogó antenna, és talán azzal az évtizedek alatt teremtődött káosszal vált ilyenné, amely a maga módján úgy viselkedik, mint az integrált áramkör. Ki tudja, hogy a szennyes gatyák, koszos zoknik, és ótvaros papucsok miféle impulzusokat gerjesztenek, de hogy van bennük ráció, azt ez a példa bizonyítja. A folyamat sajnos egyirányú, így elmondhatom, hogy veszem az adást, de nem szórom. Csak a pénzt, és ehhez a kisebbik szobára sincs szükségem, mert amióta vírushelyzet van, odaülök a laptop elé és rendelek.

Könnyű és egyszerű művelet ez, nem kellenek hozzá bankjegyek sem, csak egy számsor, ami a folyószámlám terhelhetőségét jelzi. A valóságos pénz szinte már nem is létezik, és ez kiváltképp abban a koszos, elhanyagolt zugban válik nyilvánvalóvá. Ide húzódva nem érzem azt a kényszert, hogy van, amit még nem vettem meg, és nem nyomaszt az a gondolat, hogy a megtakarításom közelít a nullához. Olyan vagyok ebben az entrópiával működtetett gépezetben, mint valami kóboráram, és ezt akár milliomosságnak is lehet nevezni.

A módszert szabadalmaztatni fogom.

Brkvics Alojz

A filmes és nem filmes ismertetők avatott művelője, de más műfajokban is jártas. Csak itt és csak nekünk alkot, no meg a Regénytárnak, de az a testvérlapunk, úgyhogy ezt a botlást elnézzük neki.

Ne hagyja ki ezt sem: