Vazul hazatérése

Olvasták: 169

– A könyvéről van szó fiatalember – mondta a szerkesztő, és lerázta a hamut a félig szívott cigarettájáról. Régi motoros volt ebben a szakmában, talán az utolsó, aki minden nélkül itta a kávét és mellé nem Unicumot, hanem kevertet fogyasztott. Az előtte lévő széles, mahagóni íróasztal is erről árulkodott. Ki használ mostanában íróasztalt? Ráadásul olyan sokfiókosat, amelyen halomban tornyosulnak a kéziratok? Igaz, hogy ezek már lézernyomtatóból kijött printek, nem pedig azok a reszkető betűs írógép-szövegek, amelyek a régi világban egy kis titkosszolgálati ügyködéssel fölfedték a létrehozójukat. A szerkesztő ebből a világból érkezett, és valamilyen csoda folytán túlélte azt a korszakot, amikor az írógépeket maguk alá gyűrték a számítógépek. De ennél sokkal nagyobb csoda volt az, hogy a kiadó is túlélte a földindulást.
    Vele szemben egy fiatalember ült azon a szerzők részére tervezett, minden elemében kényelmetlen széken, amelyről normális észjárású író mielőbb leszállni igyekszik. A fiatalember természetesen szerző volt, ám ez az elnevezés a legkevésbé sem fedte le azt a tevékenységet, amivel foglalkozott. Rendszergazda volt egy állami cégnél, és a munkája mellett passzióból sci-fi novellákat írogatott. A neten közölt írásaiból lassanként összeállt egy kötetre való így a kommentelői biztatására a szövegeivel megkereste ezt a jó nevű kiadót, amelynek szerkesztőjét hírből sem ismerte.
    Mintha kilépett volna az időből, bele egy másik, párhuzamos valóságba: az alagsori szoba, a polcokon és a földön halmozódó rengeteg papír, a mumifikált állatokra hasonlító, szétszórt könyvek és a mindezt beborító sűrű dohányfüst olyan XIX. századi, békebeli hangulatot teremtett. A szerkesztő tökéletesen illett ebbe a foglalatba, mert ápolatlan, túlsúlyos és láncdohányos volt, érzékletes módon hirdetve azt az ősi igazságot, hogy az irodalom hosszú távon káros az egészségre.
    – Baj van ezzel a szöveggel – mondta a szerkesztő, és hanyagul beletúrt az előtte heverő papírhalomba.
    A fiatalember eddig illedelmesen hallgatott, de most úgy érezte, nincs értelme áltatnia magát. Ennyi volt, de egy próbát megért. Már majdnem kibökte, hogy megérti a szerkesztő urat, és valójában nem is számított többre, ám a vele szemben ülő erről nem véve tudomást félretolta a kéziratot, és fáradt, lemondó hangon azt mondta:
    – Baj van, mert jelentkezett rá egy érdeklődő.
    – Ezt nem igazán értem – mondta a fiatalember.
    – Az egész mi hibánk – szívott hatalmasat a cigarettájába a szerkesztő. – Az történt, hogy az anyagát betettük az első kötetesek kerettervébe, és mint távoli, laza publikációs elképzelést felraktuk a honlapunkra. Tudja, minden évben kapunk egy bizonyos összeget, amit kizárólag első kötetekre fordíthatunk. A terv így eléggé rugalmas, mert a címek közül legfeljebb kettő-háromból lesz kötet. Évtizedek óta ez a regula, de most először fordult elő, hogy jelentkezett valaki, hogy előjegyeztetni kíván egy leendő kiadványra.
    – És ez olyan nagy baj? – kérdezte a fiatalember alig leplezett örömmel.
    – Hatalmas! – kiáltott a szerkesztő. – Kiadónk egész tevékenysége, működése és prosperitása annak az észrevétlenségnek köszönhető, ami a könyvszakmát manapság beburkolja. Feltűnés nélkül kell léteznünk a kulturális élet aljnövényzetében, nehogy magunkra vonjuk a ragadozók figyelmét, mert akkor bekapnak és végünk. Kiadunk néhány tucat könyvet, azok szépen megpatinásodnak a raktárban, aztán megveszi őket egy régiségkereskedő és lesz belőlük falidísz vagy lakberendezési kiegészítő. De most, hogy jelentkezett egy előjegyző, lőttek az észrevétlenségünknek.
    – Egyetlen, árva érdeklődő miatt? – csodálkozott a fiatalember. – A világhálón ez a statisztikai hibaszázalék.
    – Ott igen, de nem minálunk! – nyomta el a cigarettáját a szerkesztő, és rögtön rágyújtott egy másikra. – Kiadónkban maradéktalanul érvényesül az elv, hogy a cseppben ott a tenger. Nem tudjuk, ki ez az érdeklődő, és hogy mi a szándéka. Az teljesen kizárható, hogy a könyvébe esztétikai alapon szeretett bele, mert sem látványtervet, sem tartalmi kivonatot nem tettünk róla közzé. A címe az egyetlen adat, amibe kapaszkodhatott. Az történt barátom, amire Arkhimédész is fölhívta a figyelmet: adjatok egy szilárd pontot és kifordítom a helyéről a világot. A maga kézirata ilyen pont lett: kibillentette és a megsemmisülés szélére taszította a kiadónkat.
    – Ennyire rossz az anyag? – biggyesztette le a száját a fiatalember.
    – Mondhatni: gyalázatos, de most nem erről van szó – eregette a füstöt a szerkesztő. – Eddig mi voltunk az utolsó végvár, úgyhogy velünk együtt ennek az egész hóbelevancnak is vége.
    – Úgy érti, a kéziratom miatt meg fog semmisülni a könyvszakma?!
    – Fején találta a szöget! Megsemmisül a könyvszakma, mert elkövette a legnagyobb hibát, ami ezen a területen létezik: érdeklődést keltett!
    – De csak egyetlen emberben! – kiáltott a fiatalember. – Milliók járkálnak a világban úgy, hogy rá se bagóznak az írásaimra!
    – Ők minket nem izgatnak – mondta a szerkesztő. – A mi végzetünk az ön könyvének előjegyzője. Becserkészett és levadászott bennünket, tehát végünk.
    – Akkor a könyvről ugye, le is mondhatok?
    – Az a szomorú helyzet, hogy nem: kénytelenek leszünk kiadni.
    – De azt mondta: az anyag pocsék!
    – Minden könyv pocsék, leszámítva néhányat, ami írás közben félrecsúszott és jó lett. A pocsék könyvek hömpölygő árja mélyíti és szélesíti az irodalmat, ezt mindenki tudja.
    – Akkor nem értem…
    – Pedig egyszerű: kiadjuk a könyvét, és ön író lesz, mi több, olvasói érdeklődéssel megtámogatott remekíró, ami olyan ebben a szakmában, mintha felülírta volna a fizika törvényeit.
    – Akkor… akkor… – hebegte a fiatalember – Számíthatok valami szerény honoráriumra is?
    – Attól tartok, hogy nem – fújta bele a szoba légterébe a füstöt a szerkesztő. – Igaz, hogy megsemmisülünk, és hogy nemsokára itt csak üszkös romokat fog találni, de olyan mélyre, hogy pénzt adjunk egy szerzőnek, még ebben az apokaliptikus helyzetben sem süllyedhetünk. Ám, ha már szóba hozta ezt a témát, van egy kiskapus megoldás. Ugye, nem venné a lelkére, ha úgy vonulna be a történelembe, mint az a személy, aki lenullázta az írásbeliséget?
    – Isten őrizzen meg ettől! – kiáltott a fiatalember nekihevülten. – Mondja, mit tehetek, és nem habozok cselekedni!
    – Pontosan ezt a hozzáállást vártam magától – tápászkodott föl kopott bőrszékéből a szerkesztő. – Cselekedje meg azt, amit ebben a kiélezett helyzetben megkövetel a haza: finanszírozza meg kötetének, a Vazul hazatérésének a nyomdai költségeit!

 

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Novella

Maris néni a Walhallában

Vagyunk néhányan, akiknek közünk sincs a germán mitológiához. Elmegyünk vásárolni, mondjuk a SPÁR-ba, megpakoljuk a kosarunkat,

A nagykövet kutyája

Minden reggel ugyanazon az útvonalon megyek a munkába, lehetőleg elkerülve a forgalmasabb utcákat, hogy zavartalanul élvezhessem

A sógor és az erőszak

A sógorom vonzza az erőszakot. Legutóbb, amikor meglátogatott, és kimentem elé az állomásra, két kutya egymásnak