Egy otthonülő naplója

Olvasták: 47

Első nap – Ma végre megjött a hivatalos ukáz, hogy jobban tesszük, ha otthon maradunk. Mi mást mondhatnék erre, mint hogy: végre! Nem a járvány miatt, mert az egy dolog. Mindig az volt a vágyam, hogy itthon maradhassak. Engem aztán nem fenyegetne a veszély, hogy beleőrülök a pihenésbe, meg a későnkelésbe! A fordítottjába annál inkább: már a tartalékaim végén jártam, ami a reggeli kecmergést és munkába indulást illeti. Ezentúl belátható ideig ilyen nem lesz. Netezek, tévézek meg heverészek a végtelenségig. Máris jobb a kedvem, és ez még csak a kezdet.

Második nap – Eddig minden rendben volt, mert ahogy ígértem, tegnap egész nap neteztem, tévéztem meg heverésztem. Fölmértem a készleteimet is, és úgy találom, másfél, két évig kihúzom abból, amit a spájzban fölhalmoztam, ami elvileg megnyugtató, de ha jobban belegondolunk, mi az a másfél, két év az örökkévalósághoz képest? Kicsit le is tört ez a felismerés, és furcsa módon az sem tett rám jó hatást, hogy nem mehetek ki az utcára. Elvileg simán megtehetném, de azzal borulna a rend, a stratégia, minden. A netezés, a tévézés innentől már nem tölt el olyan lelkesedéssel, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban tévedek oda az ablak elé és nézek ki az utcára.

Harmadik nap – Egész éjjel forgolódtam, mert mintha nem lett volna levegőm. Utánaolvastam a neten, és rátaláltam, hogy ez a bezártságérzet-szindróma. Azokat rohamozza meg, akik időhatár nélküli fogságra vannak kárhoztatva, így a 30-40 évre ítéltek tökéletes biztonságban vannak ellene, ám azok, akiket csak pár napra lesittelnek, és nem mondják meg, hogy ez a pár nap mennyi lesz, teljesen rommá lesznek tőle. De én civilizált ember vagyok, és örülök annak, hogy végre itthon lehetek. Ezt szugerálom magamba folyton, miközben pajszerrel vakarom le a kijárati ajtó kilincséről a saját kezemet. Egyre idegesebb vagyok, a net, a tévé, az alvás egyáltalán nem érdekel.

Negyedik nap – A kínok kínját élem meg. Mintha egy láthatatlan erő húzna oda az ajtóhoz, vagy ha ezt legyűröm, akkor az ablakhoz. A máskor oly kedves és kényelmes lakásom most a siralom völgye. Minden barátságtalan és ellenséges. A tévétől fizikain undorom van, a net láttán rögtön hasmenést kapok. Ma délelőtt már odáig fajultam, hogy kinyitottam a bejárati ajtót, és csak egy hajszál választott el attól, hogy kilépjek. Borzasztó állapot és gyalázatos egy helyzet. Ha csak egy kortyot is kimehetnék az utcára, a finom, zamatos benzingőzbe, rögtön jobban lennék.

Ötödik nap – Rettenetes gyötrelmeket élek meg. Nincs olyan szókincs, amivel ki lehetne fejezni az utca iránti vágyakozásomat. Fetrengek, vergődöm, zokogok. Mikes Kelemen a rodostói tengerparton azt suttogta a messzeségbe, hogy: Zágon, Zágon, Zágon, én pedig a könnyeimtől eláztatott függöny mögül azt, hogy utca, utca, utca. Csak egy hajszál választ el attól, hogy a civilizációs béklyót magamról levetve, kilépjek az otthonom fertelmes börtönéből – ahogy egyébként semmit sem vagyok képes csinálni – és határozott lépésekkel belevessem magam az utca örvényébe.

Hatodik nap – Ez már nem lehet tovább kibírni. Megpróbáltam mindent, ami emberileg lehetséges, de van, amikor az akarat derékba törik a körülmények terhe alatt. Rájöttem, hogy én valójában mindig is szerelmes voltam az utcába. Amikor arról papoltam, hogy az lakásom magányára és kényelmére vágyom, hazudtam magamnak. A pokol nem lehet annyira elviselhetetlen, mint ez a kényelem, ami per pillanat körülvesz. Mindenem odaadnám, ha egy betöretlen cipőben sántikálhatnék az utcán, vagy ha ronggyá ázhatnék a buszmegállóban a hirtelen rám törő jeges esőben. Az, hogy teli a hűtőm, a kamrám, és hogy alapjában mindenem megvan, nem emberhez méltó. Az ajtó elé guggolva szünet nélkül a kilincset bámulom, amelyen egyébként a fogsorom nyomai tisztán kivehetők, mert már csipkésre rágtam.

Hetedik nap – Megérett bennem az elhatározás: véget vetek ennek a gyötrelemnek. Megírtam a végrendeletemet – vérrel natürlicht, ami így nem végrendelet, hanem vérrendelet lett – és minden függő ügyemet lezárva felkészültem a cselekvésre. Ami azt illeti, nem is volt függő ügyem, pedig sokáig keresgéltem, hogy hátha találok. Egyedül a mobilom feltöltése tűnt halaszthatatlannak, ezt megtettem. Most itt állok, kezem a csontig rágott kilincsen, és csak másodpercek választanak el a súlyos, visszavonhatatlan döntéstől: még egy pillanat, aztán nagy levegőt veszek, és leviszem a szemetet a kukába.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Alkoholizmus vagy halál

Következő írás

Készlethalmozás magasfokon

Egyéb Laza és érdekes

Háború és toalettpapír

Történelmi hazugság Mint az világszerte egyáltalán nem közismert, az első világháború kitörésében