1917

Olvasták: 86

Nemrég zárult le a Nagy Háború centenáriuma, amelynek során – számos megemlékezés, ünnepség és tudományos konferencia keretében – a kései utókor megadta a végtisztességet ennek a minden korábbi szörnyűséget felülmúló, globális tragédiának. A kerek évforduló soha nem látott lendületet adott a művészeteknek is, mert rengeteg olyan téma került elő, amellyel az alkotók eddig – főként a 21. század további eseményeinek tükrében – nem foglalkoztak. (Szerényen, de határozottan ebbe a sorba illeszteném saját novelláskönyvemet, Az ellenség földjét is, amely a Monarchia szerbek elleni első támadását megelőző hét eseményeit mutatja be.)

Mindezek után – és mert a világ azóta sem lett békésebb hely – azt hihetnénk, a Nagy Háború emléke lassan, de végérvényesen a történelem ásatag régeteibe süllyedt, legalábbis ami a művészet témaválasztását illeti. Ha fel is tettük magunknak a kérdést, hogy ki fog még regényt írni vagy filmet készíteni erről a korszakról, azok után, hogy a megélt élmények első világháborús forrásai gyakorlatilag elapadtak, a választ mindannyian tudtuk.

Éppen emiatt lett vaskos meglepetés az angol Sam Mendes tavalyi keltezésű első világháborús filmdrámája, az 1917. A rendezőről köztudott, hogy két James Bond film, a 2012-es Skyfall és a 2015-ös Spectre hozta meg számára az igazán széles körű ismertséget, de a dobbantódeszkát az 1999-es Amerikai szépség tolta be a lába alá. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy producerként is jelentős múltja van, most viszont az 1917-ben ezt meg is tetézte, vagy inkább szintetizálta, mert a rendezés és a gyártásvezetés mellett a forgatókönyv is az ő munkáját dicséri.

Az 1917 címe azonnal képbe hozza a nézőt: a háború harmadik évében járunk, a nyugati hadszíntéren, ahol bár a patthelyzet tökéletes, de ez nem jelenti azt, hogy a szenvedések is nyugvópontra jutottak, kisebb-nagyobb mértékben ugyanis mindkét fél folyamatosan próbálkozik. Aztán az egyik frontszakaszon a németek egyszer csak feladják addigi állásaikat és mélyen visszahúzódnak a saját területükre. Egy angol ezred ezt megfutamodásnak véli és utánuk ered, de a nagy nekilendülés következtében elszakadnak a saját hadtestüktől. A hátul maradottakkal ezután már nem tudnak kapcsolatot teremteni, viszont abban a tudatban, hogy a németek menekülnek előlük, egy hajnali támadással végleg le akarják rohanni őket. Az angol légi felderítés közben észreveszi, hogy ez az egész egy gondosan előkészített kelepce. Nyilvánvaló, hogy az ezredet erről értesíteni kell, mert különben a vesztébe rohan, tehát 1600 ember élete forog kockán. Mivel a küldetés teljesítéséhez észrevétlenül át kell jutni az ellenséges vonalakon, szóba sem jöhet egy nagyobb egység odaküldése. Így a feladattal két katonát bíznak meg (George MacKay mint Schofield őrvezető és Dean-Charles Chapman mint Blake őrvezető), és hogy ezt ne vegyék félvállról, egyikük bátyja éppen abban az ezredben szolgál, amelyet a megsemmisülés fenyeget.

A fentiek alapján nem véletlen, hogy az 1917-ről írt elemzések szinte azonnal megtalálták a párhuzamot a Ryan közlegény megmentésével, de ez csak részben fedi a valóságot. Tény, hogy a háborús filmek, főleg az ilyen futáros, küldetéses, az ellenség mögé behatolós műfajúak valahol mind hasonlítanak egymásra, ugyanakkor a forgatókönyv eredetiségének függvényében különbözhetnek is. A Ryan közlegény egy nagy ívű, sokszereplős háborús dráma, az 1917 viszont – jócskán leegyszerűsítve – olyan, akár egy harmadik szereplős számítógépes kalandjáték. A kameramozgás is ezt a hatást erősíti: végtelenül hosszú, vágás nélküli snittekben követjük a szereplőket, és csak az interaktivitás hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen az illúzió. A látvány, a hang és a zene hangulatkeltő, feszültségfokozó hatása a vizuális effektek tökéletességével párosítva olyan alkotást eredményez, amelynek megtekintésekor egyre szorosabban fogjuk majd a szék karfáját.

A produkció ettől válik igazán hollywoodivá, viszont, ambivalens, néha már zavarba ejtő minimalizmusával el is tér tőle. Az 1917-ben alig találunk olyan jelenetet, ami nem illik ebbe az alapjában véve egyszerű történetbe, és az is elmondható róla, hogy a legutolsó kabátgombig minden hiteles benne. További előny, hogy nem is annyira patetikus, mint egy átlagos háborús blockbuster, ugyanakkor képi világát tekintve annyira erőteljes – vagy inkább naturális –, hogy a finomabb lelkűeknek talán nem is ajánlatos a megtekintése.

Az 1917 négy Oscar-szobrot happolt el a többiek elől, de ezek egyike sem ún. „fő kategória”. Sam Mendes mégis nagyot dobott ezzel a movie-val, és ha nem is kerül be vele minden idők legjobb háborús filmjei közé, egy kicsit hozzásegített bennünket ahhoz, hogy megértsük, milyen jó dolgunk van manapság, és ez akkor is igaz, ha nem is így érezzük.

1917 , angol-amerikai háborús filmdráma, 119 perc, 2019. rendező: Sam Mendes. Főbb szereplők: George MacKay, Dean-Charles Chapman.  Értékelés: 5

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Meglepő találkozás az atomenergiával

Következő írás

Miért utálom az irodalmat?

Egyéb Filmekről

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy