Mese az utolsó nejlonzacskóról

Olvasták: 46

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nejlonzacskó. Az utolsó sarjadéka annak a nemzetségnek, amely valaha uralta a földet. De a nagy idők elmúltak, és nemzettársai mind bálnák meg delfinek gyomrában várták a föltámadást. Még többen voltak azok, akik a föld alatt pihentek. Nekik nagyjából ezer-ezerötszáz évet kellett kibírniuk a lebomlásig, ami a nejlonzacskók világában maga a Nirvána. Ezer-ezerötszáz év pedig az örökkévalósághoz képest sem csupán ürgefütty, ezt az utolsó zacsi is tudta.

Mégsem ezért volt szomorú, hanem mert a magány a nejlonszatyrok életében ugyanúgy kibírhatatlan, ahogy az emberekében. Szegény hősünk csak lézenget a sok papír stanicli között. Hol ide, hol oda csapódott, ahogy a szél hozta, vitte. Hébe-korba társkereséssel is megpróbálkozott, bár tudta, hogy a papír nem az ő világa, mert az ideológiai különbségek az első randin még nem okoznak feszültséget, de később pokollá teszik a zacskó életét. Ha például beleszeret egy staniclilányba, és szerelmet vall neki, az meg kacéran lenejlonozza, ott helyben földhöz lapul a szégyentől. A zacskó ezért beletörődött a sorsába, és vállalta az ezzel járó terheket.

Azt nem állíthatjuk, hogy üldözték, de nem volt tényező, és ez a lehető legfájdalmasabb kirekesztés. Nem vették hasznát, sőt,  szemé(t)re vetették, hogy elnyűhetetlen. A véleménye soha, semmilyen helyzetben nem számított, mert hát minek povedál az olyan, akinek nem kell spórolnia az evilági idejével? Pont olyan ez, mint amikor egy kőgazdag ipse avval dicsekszik, hogy sikerült megspórolnia néhány fityinget. Nincs ennél felháborítóbb.

Közismert tény, hogy a papírneműek könnyen és nyom nélkül amortizálódnak, és bár ez dinamikusabb életvitelt tesz lehetővé számukra, ezzel az ajándékkal nem mindegyikük elégedett. Hiába a fejlődés, hiába a szüntelen változás, ha nincs mögötte tradíció, megette a fene az egészet. Ebből a nézőpontból az utolsó nejlonzacskó nemcsak őskövület volt, hanem veszélyes hulladék. Más megközelítéssel pedig olyan mitikus hős, akivel nem jó ujjat húzni.

Az utolsó, kissé gyűrött, kissé szakadt nejlonzacskó már csak emiatt is sírt és sóhajtozott a szélfúvás hullámzásának rezdüléseire, vég nélkül. Nem volt a teremtésben vesztes, csak ő, és ha valaki, hát ő tökéletesen értette, hogy a világ szebb és jobb lenne, ha ezt a fejezetet, amelynek lezáró részén odavetett pontként árválkodik, egy határozott mozdulattal kihúzták volna a megtörtént események szövegfolyamából. Sokért nem adta volna, ha csak egy napra ő is normális papírzacskóvá változhatna, és büszkén mutatná meg a világnak a belőle kikandikáló kígyó uborkát meg a másfél rőf hosszú baguette-et. Családról is álmodozott, selyempapír érintésű snájdig feleségről, meg sok kis huncut stanicli kölyökről, aztán összekondenzálta a rátelepedő párát és egy nagy, kövér könnycseppet gyúrt belőle. Halovány vigasz volt csupán, hogy erre a papíros népek mind képtelenek, aztán keresett magának egy strapabíró faágat és fölkötötte rá magát.

Ott lóg azóta is, örök mementóként hirdetve az elpusztíthatatlan pusztítás kétségbevonhatatlan valóságát.

A filmes és nem filmes ismertetők avatott művelője, de más műfajokban is jártas. Csak itt és csak nekünk alkot, no meg a Regénytárnak, de az a testvérlapunk, úgyhogy ezt a botlást elnézzük neki.

Előző írás

Kis Gyehenna ének, avagy az ördögök karácsonya

Következő írás

Háború és toalettpapír

Egyéb Laza és érdekes

Háború és toalettpapír

Történelmi hazugság Mint az világszerte egyáltalán nem közismert, az első világháború kitörésében