A tehén arca

Olvasom, hogy az emberiség legnagyobb szabású építkezését tervezik megvalósítani Afrikában. A Nagy Zöld fal elnevezésű akció keretében húsz ország összefogásával a Szaharától délre egy 15 kilométeres szélességű erdősávot kívánnak létrehozni keresztül egész Afrikán, hogy megállítsák vele az elsivatagosodást, ami északról nyomakszik dél felé.

Bizisten, én lennék a legboldogabb, ha ez a beruházás záros határidőn belül megvalósulna, ami alatt azt kell érteni, hogy nem 100-200 év menne rá, hanem a mai fiatalok életük alkonyán még láthatnák a végeredményt. De ez az egész valahogy olyan kiábrándító, hogy csak keserű mosolygással lehet tudomásul venni. Főleg, mert az elsivatagosodásnak is megvan a magához való esze. Nem lenne meglepő például, ha ügyes kígyómozgással kikerülné azokat a területeket, ahol gyökeret vert az erdő, hogy hídfőállásokat kialakítva frontális támadást indítson a zöld területek ellen.

Az is megtörténhet, hogy egy-két évtized alatt azok az országok, akik most egymás nyakába borultak, olyan cudarul összevesznek, hogy öröm lesz nézni. Jó példa erre Oroszország és Ukrajna 1997-es megállapodása a stratégiai partnerségről, amit néhány évvel később egy ma is tartó háború hajított bele a történelem papírkosarába.

Tehát úgy tűnik, nem a pénz lesz a legnagyobb akadálya ennek a tervnek, hanem a folyton változó politika. Elég egy nem várt eredményt hozó parlamenti választás, és az együttműködésnek máris befellegzett. Aztán ott van a befektetésből származó haszonszerzés ősi kényszere. Elképzelhetőnek tartok olyan forgatókönyvet is, amelyben különféle spekulánsok ütköztetik az érdekeiket, miközben addig manipulálják a döntéshozókat, amíg a keretösszeg nagyobbik részét meg nem szerzik. Ez pedig a költségek növekedését vonja maga után, ami a nagy, nemzetközi sportesemények tervezéséből lehet ismerős.

Az is elgondolkodtató, hogy az ilyen, hatalmas léptékű környezeti beavatkozás még sosem végződött happy enddel. Hiába termeltek rengeteg áramot a nagy folyókon létrehozott erőművek, a duzzasztógátak szinte halálos csapást mérnek az ökoszisztémára. Az is tény, hogy a klímaváltozás egyik kimutatható okozója, a dél-amerikai őserdőirtás jelentős mértékben azért zajlik, hogy az így nyert legelőkön marhákat hizlalhassanak, mert eszelős módon kell a hús a gyorséttermi hamburgerekbe. Ezzel a metódussal önként adjuk át a bolygót a teheneknek, akik ugyan most még csak jámbor módon legelésznek, de lehet, hogy van annyi eszük és tudják, milyen szerepet szánunk nekik. Egy napon pedig lerázva magukról ezt a béklyót tudatra ébrednek, és a nagy tömegek cselekvőképességének elvét kihasználva átveszik fölöttünk a hatalmat.

Aki ebben kételkedik, mondván, hogy egy tehén akkor is tehén, ha nagy arca van, annak azt mondhatom, ez az elképzelés csak annyira idealista, mint az Afrikát kettészelő, 15 kilométer széles erdősáv. Elképzelésnek ugyan grandiózus, de a megvalósulási valószínűsége gyakorlatilag nulla. Túlságosan is demokratikusak vagyunk ahhoz, hogy ennyi kínt, gyötrelmet és szenvedést fel tudjunk vállalni, mert sokkal egyszerűbb álmodozva pusztítani. Aztán adja a Jó Isten, hogy ne legyen igazam.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Megeszem a cikkem

Következő írás

Levél Schrödinger macskájától

Egyéb Nemzetközi valóság

A pápa és a pokol

Kisebbfajta botrányt kavart, hogy egy olasz újságíró a pápára hivatkozva kipublikálta, hogy