Csernobil

Olvasták: 628

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij Bezpalovnak és Borisz Baranovnak köszönhetjük. Ők voltak azok, akik a halál biztos tudatában vállalták, hogy kinyitják az atomreaktor alatti víztározó csapját. Ha ezt nem teszik meg, vagy ha Uljana Komjuk nem döbben rá arra, hogy a sérült atomerőmű egy gigantikus bombát képezve a baleset után két nappal föl fog robbanni, akkor fél Európa lakhatatlanná válik és nekünk kampec.

Csernobilről bárki számára hozzáférhető, kiterjedt irodalom kering a neten, de nem biztos, hogy sokan foglalkoznak  vele. A tragédia harminc éve történt, és már szinte el is felejtettük. Főként, mert néhány éve az a megnyugtató hír érkezett a térségből, hogy elkészült az a gigantikus mozgatható fedél, ami 100 évig féken tartja a még mindig izzó reaktormagból esetleg kiszabaduló gázokat.

A gond az, hogy Csernobil még legalább negyvenezer évig ott lesz az emberiség lázálmainak gyűjteményében, és ez akkora időtáv, hogy szinte biztosan ki is fog szabadulni. Ma még rá lehet legyinteni, hogy ugyan már, miért lenne ez a hely veszélyes, hiszen állandóan mérik és figyelik a rezdüléseit, de elég egy elhúzódó krízis, vagy hogy az érdeklődés másféle gondok, bajok felé forduljon, és néhány száz év alatt – ami történelmi léptékkel mérve ugyan semmi, de az emlékezet számára maga a végtelenség – csak valami fakó sejtés marad belőle. Az ember egyébként is hajlamos arra, hogy csak a mának éljen, amit az is ékesen bizonyít, hogy harminc évvel a katasztrófa után már úgy véljük, ezt a gondot egyszer és mindenkorra megoldottuk.

Ilyen hosszas a válasz arra a kérdésre, ami a HBO Csernobilt feltáró és bemutató minisorozata kapcsán bukkant föl a médiában: mi szükség volt éppen most erre a filmre? A téma iránt érdeklődők ráadásul még emlékezhetnek arra a tényfeltáró dokumentumműsorra is, amely néhány éve az egyik tudományos-ismeretterjesztő csatornán volt látható. Már az is drámai képet festett a valódi helyzetről, de eltörpül emellett a mostani produkció mellett, ami úgy hozza ránk a frászt, hogy a dramaturgia szabályait betartva, a tényfeltárás alaposságával tárja elénk a horrorisztikus valóságot.

A szériát a Breaking Badból ismert Johan Renck rendezte, és bár minden apró részletben tűpontosan hitelességre törekszik, a szereplőket mégis angolul beszélteti, ami kezdetben kissé zavaró volt, de most, a második epizód lefutása után ezt már észre sem vesszük. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a dráma agyonvág bennünket. Nincs benne hollywoodias mesterkéltség, vagy a jobb eladhatóság kedvéért beszerkesztett fikció. A képi világ hátborzongatóan adja vissza a 80-as évek beli Szovjetunió börtönridegségét, a karakterek pedig annyira hitelesek, hogy az szinte már zavarba ejtő. Még csak két epizód ment le, de már most is látszik, hogy mestermunkáról van szó, aminek megtekintéséhez viszont erős idegzet szükséges. Nehéz ugyanis elviselni azt, hogy az egymás után fölbukkanó szimpatikus szereplők hol parancsra, hol kötelességtudatból, hol pedig tudatlanságból egymás után halnak olyan szörnyű halált, amelynél borzalmasabb aligha létezik.

De ha ez a sorozat csupán a baleset közvetlen körmnyékével foglalkozna, alig felerészt teljesítené a vállalt feladatát. Legalább ennyire drámai az a folyamat is, ami a szovjet pártvezetésen belül végbement, miközben az esetet bagatellizáló, a valóságot régi, szocialista módszer szerint elfedni igyekvő állapotból eljutott addig a döbbenetig, hogy ez egy világszintű katasztrófa, amelynek tétje a civilizáció fennmaradása.

A második epizód után ott tartunk, hogy a határozott és okos atomtudós, Uljana Komjuk fellépése után megtörténik a még hatalmasabb tragédia elhárítása, és Pripljaty már csak szellemváros. De a fölrobbant reaktormagból még mindig sűrűn bodrozódik a füst, és viszi a halált elsősorban Fehéroroszország felé, ahol ennek következtében százezrek lettek rákbetegek vagy haltak meg néhány év leforgása alatt. A világ pedig figyel, elsősorban arra, hogy mit tesznek majd az oroszok.

Az ötrészes miniszériát a HBO-n nézhetik meg, és bár – mint jeleztem – két epizódon már túlvagyunk, még most sem késő bekapcsolódni. Részint, mert az előző részeket HBO-s szokás szerint többször is megismétlik, részint mert amit ebben a produkcióban látunk, hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy másként tekintsünk azokra a nyűgökre és bajokra, amelyekről úgy véljük tönkre teszik az életünket. És mert a tudomány tisztában van vele, hogy a katasztrófa bármikor, bármelyik pillanatban új fejezetéhez érkezhet, a saját érdekünkben ne ellenségeskedjünk, hanem fogjunk össze, és ne hagyjuk, hogy a feledés vagy az önző felületesség kitörölje az emlékezetünkből Csernobilt.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Zengő beszéd a májusi esőről

Következő írás

Haj és irodalom

Egyéb Filmekről

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy