Hogyan válasszunk novellatémát?

Itt: Szösszenet

Mai értekezésemben egy mindenki által ismert szerző, a fenomenális Alejandro Banderas munkásságán keresztül fogom megvizsgálni a novellatéma-kiválasztás sikerre vezető buktatóit. Mint tudjuk, A. Banderas a rövidpróza nemzetközileg elismert mestere – társhonlapunkon, a Regénytáron Kovács-Lopez Gedomér fordításában nemrég olvashattak tőle egy remek novellát –, és a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében is gyakran megfordul. Nemrég részt vett például egy projektben, amely az irodalmi részecskekutatás útján az ősrobbanás közelében történő spontán novella-kialakulás lehetőségeit vizsgálta. Az általa dirigált csapatnak sikerült kimutatnia, hogy közvetlenül a Nagy Bumm után – alig pár millió évről van szó –, már létrejöttek spontán novellák, ám ezek még mentesek voltak a szövegtől, mert az csak később, a gravitációval együtt jött létre. Ezek a szövegmentes novellák még csupán vovellák voltak, mert vokális úton terjedtek a térben és az időben, de aztán színre lépett a sötét anyag és megteremtette a ma is használatos szövegeket.

Az ember két lábra állása óta foglalkozik a novellatéma meglelésének és izolálásának problémájával. Már az őskorban is történtek puhatolózások ezen a téren, de hiába volt töretlen a fejlődés és hiába lépett egyre magasabb szintre az értelem, a novellatéma-kijelölés mindig hasra csapás útján történt. Alejandro Banderas volt az egyik pionír, aki nyíltan kimondta: a novellatémát nem kell agyonmisztifikálni. Elég, ha az ember megindul sétálni, lehetőleg jó korán, amikor még alig kóbászol valaki az utcákon, és biztosan eszébe jut egy megírható ötlet. Kivéve persze, ha a séta előtt nem ment el vécére, mert akkor a mozgás miatt felélénkülő bélműködése hascsikarást fog eredményezni.

Saját bevallása szerint Alejandro Banderas nem is a téma irányából ragadja meg az írást, hanem annak záró mozzanatától. Köztudott ugyanis, hogy az írók a kész novellát látják el címmel, nem pedig fordítva, de Banderas szerint ez nem mindig üdvözítő megoldás. Neki ugyanis séta közben jobbnál jobb címek villannak az eszébe. Jó példa erre a Regénytáron olvasható műve, A konyha számkivetettje, amit egy hasonló hangzású mozifilm címe ihletett. Banderas, miközben egy hídon ment keresztül, azon gondolkodott, mi lenne, ha ezt az elnevezést megragadnánk, kiráznánk a gúnyájából és új köntöst adnánk rá? Mire a hídról lesétált, már meg is volt a leendő mű szütyőkéje, amit csak meg kellett töltenie tartalommal.

Mindez érdekes ellentmondásba bonyolódik azzal a skolasztikus gyakorlattal, amely szerint sosem a cím határozza meg a művet, hanem fordítva. Banderas szerint ez téves megközelítés, mert minden cím egy miniatűr ősrobbanás: magában foglalja azt a teljességet, ami később, az írás folyamatát követve valóságos vagy képletes univerzummá tágul. Az írónak mindössze az a dolga, hogy a vele született tehetségével kihozza belőle mindazt, ami első ránézésre képtelenségnek tűnik.

Ez az elv lényegében azt jelenti, hogy egy megfelelő kvalitású író gyakorlatilag bármilyen címhez képes legalább közepes színvonalú tartalmat gyártani. Mivel pedig az irodalom javarészt ilyen közepes sűrűségű, barna törpékből – értsd: közepesen unalmas művekből – áll, nincs semmi szégyellnivaló abban, ha valaki ezt az utat járja.

Figyelemre méltó viszont, hogy a cím néha elárulja a kenyéradó gazdáját, mert a nagyszerűségével érleli bizonyossággá a gyanút, hogy előbb volt meg, mint a mű. Ilyen esetben szinte biztos, hogy az író egy séta közben, alkalmasint két szellentés között találta meg és spájzolta el azokra az időkre, amikor testi nyűgöktől mentesen átadhatta magát az alkotásnak.

Ám addig még szaporára vett lépésekkel kellett megtalálnia a hazafelé vezető irányt, hogy a mellékhelyiség hűs öblében a megerősítés pecsétjét is ráhelyezhesse erre az ötletre. Márpedig ha a cím a kabinból kilépve még életképesnek bizonyul, akkor semmi akadálya sincs annak, hogy az író bővebben foglalkozzon vele, de ha a hasi nyűgökkel együtt elszáll, akkor sajnos nem állta ki az idő próbáját.

Ilyenkor nincs más megoldás, mint másnap újra nekivágni az útnak, és reménykedni a bélmorgás mentes, zavartalan szemlélődéssel megalapozott elmélkedésben.

Tags:

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Nemzetközi hírű irodalomfizikus, az írás és az atomfizika kapcsolatának kutatója.

Egyéb Szösszenet

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,…

Apu belenéz a gépbe

Ritkán, de megesik néha, hogy egy régi tragédiát több évtizeddel később kacagtatónak…

Vissza FEL