Hogyan védhető meg a kihalástól az irodalom?

Olvasták: 95

Érdekes dokumentumfilmet láttam nemrég az egyik tudományos-ismeretterjesztő csatornán. Azt pedzegették, hogy az emberiség fennmaradásának záloga és feltétele az, ha a tudatunkat valahogy kivonjuk a biológiai lényünkből és feltöltjük egy globális, vagy inkább univerzális, tértől és időtől függetlenített adatbázisba. Ez a módszer megóvna bennünket a betegségektől és a negatív környezeti hatásoktól, nem lenne szükségünk többé táplálékra, nem vennénk körül magunkat olyan tárgyakkal, amelyek elkészítése borzaszó sebeket ejt a természetben. Így, adatfelhővé változott mivoltunkban a végtelenségig keringhetnénk a mindenségben, mert a fény sebességével utazhatnánk, és költözhetnénk oda, ahova akarnánk.

A vadabb elképzelések szerint ez a világ, amelynek részei vagyunk, már most is egy szimuláció, hiszen számtalan jel mutat erre. A bizonyítékokat nem sorolgatnám, mert nem értek a metafizikához és a kvantummechanikához, akit pedig komolyan érdekel ez a téma, úgyis megtalál róla mindent virtuális jövőnk most még csupán bimbózó létmezején, az interneten.

Számomra mindebből most még csak az irodalom jövője a fontos. Főként azért, mert ez a civilizációs vívmányunk ugyanúgy aggasztó jeleket mutat magán, mint az emberkéz beavatkozásától szenvedő növény és állatvilág. Nem kétséges, hogy az irodalom kifutotta magát, mint ahogy a papirusz feltalálása után hátrébb került a kő- meg agyagtáblákon terjesztett napi sajtó. Attól fogva, hogy az emberiség rájött, a történelmet nem csak kőtáblákon lehet rögzíteni az utókor számára, az erre szakosodott vésnökök valószínűleg ugyanolyan aggodalmas pofát vágtak, mint manapság az írók.

A hagyományos, könyv alapú irodalom napja lemenőben van. Elvétve ugyan még olvasnak az emberek, de ez a művelet ma már nem tömeges. Ebbéli vonatkozásában nagyon hasonlít a focira: a múlt század közepén még ez volt a nagybetűvel írt Sport, minden fiúgyerek kergette a lasztit, most meg Afrikából kell importálni a tehetséges focistákat, mert a mi fiaink inkább a tabletjeiket bújják.

Az irodalom helyzete mégsem teljesen vág egybe ezzel a fejleménnyel, mert hiszen írásra, szövegre, és szöveg alapú történet- és ismeretközlésre továbbra is szükség van, de ezt már senki sem a régi, nagy regényfolyamok mintájára képzeli el. Gondoljunk csak bele: mi lenne a sorsa egy mai viszonyok közé telepített, és úgy megírt Háború és békének. Az ilyen termék sokkal jobban eladható volna több évados sorozatfilm formájában, főként, ha a fantasyt összekeverné a valósággal. Mindez arra utal, hogy az irodalomra továbbra is megvan a fogyasztói igény, ám ezt az emberek már nem a könyvekből és talán nem is a szövegekből várják.

Érdekes hír volt nemrégiben az is, hogy egy startup cég kiadott egy olyan country albumot, amelyet teljes egészében a mesterséges intelligencia írt. Létrehoztak egy algoritmust, ami elemezte a country számok szövegeiben föllelhető kliséket, és ezt valahogy összedrótozta a műfaj hangzásvilágával. Meghallgattam a végterméket, és mondhatom, van olyan jó, mint azok, amelyeket emberi elme hoz létre. Ilyes valamit kéne az irodalomban, pontosabban a prózairodalomban is gyártani – verset úgy tudom már régóta ír a mesterséges intelligencia – és akkor talán, a személyre szabottság lehetőségeit is kiaknázva újjáéledhetne ez a műfaj.

Az algoritmust létrehozni nem is lenne olyan nagy ördöngösség, elviekben én is tudom, hogy kéne csinálni, pedig laikus vagyok: a programnak végig kéne pásztáznia egy adott író vagy egy bizonyos stílusirányzat teljes kínálatát, és megkeresni azokat a sarokkifejezéseket, formákat, amelyekből idővel kialakult egy bizonyos irodalmi tradíció. Erre alapozva szoftverrel kéne legyártani az egyszeri fogyasztásra, vagy egy adott személyre szabott írásművet. Ennek pedig minél rövidebbnek, ugyanakkor élvezetesnek kell lennie, mert különben röpül a virtuális kukába. Gyanítható, hogy a 21. század második felében az irodalom befogadására szánt idő a mainak már csak a töredéke lesz, ezért a jövő írásművének olyan miniatúrákból kell képződnie, ami a most divatos, moduláris alkatrészekből álló készülékek szerkezetére hasonlít.

Tudom, mindez csak fantáziálgatás, és talán nem is mindenkinek tetszik, de ha egy veszélyeztetett fajról van szó, akkor a formabontó megoldások elől sem szabad elzárkózni. Főként, ha nincs más a látóhatáron.

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Nemzetközi hírű irodalomfizikus, az írás és az atomfizika kapcsolatának kutatója.

Előző írás

A jó karikatúra ismertető jele

Következő írás

A famászó kecskék meg a turisták

Egyéb Szösszenet

A fallikus szindróma

Azzal kezdődött minden, hogy egy képviselő fölmutatott egy táblát a Parlamentben. Ártatlan

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,