El Prezidente reloaded – megjelent a Tropico 6

Itt: Bármiről

Értékelés

Ötlet
8/10
Játszhatóság
8/10
Kidolgozottság
7/10
Újrajátszási faktor
6/10
Látvány
7/10
Zene, hang
6/10
Nehézség
8/10
Összegzés
7.1/10

A politikához meg a focihoz mindenki ért. A focista ügyetlen, kétballábas, a politikus pedig alamuszi és körmönfont. Mi, kormányt is és csapatot is sokkal okosabban, bölcsebben és eredményesebben irányítanánk.

De ezek csak szavak. A megmérettetés első foka egy nagy múltú, és legalább annyira szépreményű számítógépes játék, a Tropico.

Amikor 2001-ben a Tropico meglátta a napvilágot, diktátor szimulátorként került be a köztudatba. Az erre szakosodott piacon már akkor is a lövöldözős meg a kalandozós játékok voltak túlsúlyban, így ez az ötlet – hogy egy trópusi szigetország vezetőjeként kell felvirágoztatnunk a kezünk alá pakolt társadalmat – forradalmi újdonságnak számított. Bizsergetően kellemes, ugyanakkor elementáris módon vicces tevékenység volt fejlesztgetni ezt a birodalmat, és közben szembesülni azzal, hogy egy diktátor élete sem fenékig tejfel.

Az első számú Tropico még kétdimenziós grafikával rendelkezett, ám a hangulata, összetettsége ma is a játszhatóság szintjén tartja. De közben eltelt majd’ húsz év és a játékiparban a látvány lett a mérvadó. A Tropico folytatásainak is egyre szebbé, csillogóbbá és az összetettség tekintetében trendkövetővé kellett változnia. A csaknem két évtizedes Tropico fejlődéstörténet töretlennek is bizonyult, mert íme, megérkezett a sorozat hatodik darabja, amely a fejlődést a folytonossággal hivatott egyesíteni.

Aki sosem találkozott még a Tropicóval elég, ha annyit tud róla, hogy a gyarmati időkben mint kormányzó kerülünk a sziget – a hatodik rész óta már szigetcsoport – élére, és az a küldetésünk, hogy ezen a poszton minél tovább megmaradjunk. Kezdetben ennek az a legfontosabb feltétele, hogy tejesítenünk kell a korona futószalagon érkező igényeit. Különféle nyersanyagokat, termékeket kérnek tőlünk, s mi ezeket a megadott határidőn belül tengeri úton leszállítjuk. Hosszú távon ez elég egysíkú lenne, de az idő múlik, és a sziget lakossága öntudatra ébred. Amikor pedig a forradalmárok befolyása, hangja és akarata felülmúlja a lojalistákét, kikiáltható a függetlenség.

A politikai pálya buktatóival El Prezidente csak ezután fog szembetalálkozni. Attól fogva, hogy lepattant a koronáról, folyamatos stresszben múlik az élete, mert ahogy növekszik a lakosság száma, úgy jelennek meg a különféle frakciók – mint például a klerikális, a militarista, a kommunista és a kapitalista érdekcsoport, akikhez később még a környezetvédők, az entellektüelek és egyéb csoportosulások is társulnak – és ha már létrejöttek, rögtön elő is rukkolnak az igényeikkel. Az ördögi mindebben az, hogy ami jó az egyik tábornak, az rossz a másiknak, és ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hogy hát diktatúra van, vagy mi a szösz, mert a népet még ebben a virtuálisan kiszolgáltatott környezetben sem lehet teljesen sakkban tartani. Elvileg ugyan meg lehetne próbálkozni ilyesmivel is, ám a rengeteg katona, rendőr és titkosrendőr fenntartásába biztosan belerokkanna a gazdaság.

Apropó gazdaság: a dolog lényege az, hogy mindenért fizetni kell, és ez egy dicegve-döcögve működő társadalomban bizony komoly tehertétel. A Tropicónak egyébként ez a legnagyobb hibája: a gazdaság túlságosan elnagyolt, gyakorlatilag csak a kivitelből szerezhető több-kevesebb bevétel (én az importtal nem is foglalkoztam, mert mindig azt lestem, melyik árucikkem iránt mutatkozik igény a nemzetközi piacon). Az ügymenet szépséghibája viszont egyértelműen az, hogy a kereskedelmet a nagyhatalmak irányítják, ezért folyamatosan gazsulálni kell nekik, de ami az egyiknek jó, az a másikat duzzogásra vagy embargóra készteti.

A gazdaságunk így folyamatosan az összeomlás szélén billeg, közben pedig szeszélyeskedik velünk a plebsz. Hiába tömjük a fejét propagandával, hiába fordítjuk a titkos svájci bankszámlánkra bekapart lóvét megvesztegetésre vagy egyéb trükkre, a bukás lehetősége állandóan ott lebeg a fejünk felett.

A hatodik rész, mint korábban említettem, egyik újítása az, hogy immár nem csak egyetlen sziget fölött rendelkezünk, ám ez a tény túl sokat nem tett hozzá a korábban tapasztalt játékélményhez. További újdonság az, hogy titkos ügynökeink „ellophatják” a világ más részén található látványosságokat – így például az Eiffel-tornyot és a Szabadság szobrot is –, ami attól fogva turistalátványosságként és presztízsnövelőként fog funkcionálni a birodalmunkban. A lopást viszont jól meg kell fontolni, mert korszakonként csak egy csoda fújható meg és az is borzasztó időigényesen.

Ezt leszámítva, meg hogy gazdálkodást és politizálást befolyásoló tudományos vívmányok száma bővült, a játék célja nem változott: minél boldogabb, gazdagabb és minél jobb nemzetközi hírnevű országot kell létrehoznunk, mégpedig a diktatúrának álcázott demokrácia leple alatt, mert legyen bármilyen erős és karizmatikus is az El Prezidente, ő tudja a legjobban, hogy mindig a nép az úr.

A Tropico 6 látványvilága nem éppen lélegzetelállító, de az ilyen menedzselős, birodalomépítgetős játékokban ez nem alapvetően fontos követelmény. Engem viszont zavart, hogy a 4-es Tropico hangulatos, kifejezetten trópusi színei és felhőrajzai után az egész táj rikító színekben pompázik. Szerintem ez már visszalépés. Ugyanez mondható a zenére is, mert az mindig is a Tropico sorozat fontos részeleme volt. Az első részben Daniel Indart zseniális muzsikája olyan jól sikerült, hogy később CD-n is megjelent. A Tropico 6 zenéje ugyan nem lett csapnivaló, de nem röpít el bennünket a Karib-szigetekre, és eszünkbe sem jut a játék bezárása után továbbhallgatni.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Tropico 6, éppen a vele szemben támasztott várakozás miatt, csak közepes lett. Amíg a korábbi darabokban El Presidentének dinasztiát is kellett építenie, itt alig van valamilyen szerepe. A játék gazdaságának szerkezete logikátlan, és arra ösztönöz, hogy csak az exporttal foglalkozzunk, az import teljes mellőzésével, ami eléggé idegesítő tud lenni. Az építkezés sem annyira cizellált, mint pl. a szintén bemutatott Slykines-ben, így ez a lehetőség sem köt bennünket a géphez. Marad tehát a politika, de ebben meg annyira korlátozottak a lehetőségeink, hogy jóformán rabszolgák vagyunk a saját országunkban. Egyébként pedig minden a pénzről szól. Vajon miért nem vagyok ezen meglepődve?

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.