A kövér meg a sovány

Itt: Filmekről

Ma már csak a hozzám hasonló őskövületek emlékeznek a fekete-fehér filmek leghíresebb komédiás tandemére, a mifelénk Stan és Pan néven ismert duóra. Az még érthető, hogy Stan Laurelből miért lett Stan, de hogy Oliver Hardyból miféle csavarintás és fondormány következtében lett Pan, az talány.

​Egyes vélekedések szerint így jobban hangzott, és könnyebb is volt kiejteni, mintha Stan és Oliver jelent volna meg a plakáton. Ám ez marginális kérdés ahhoz képest, hogy a filmjeiken felcserepedő(sic!) generációnak komoly gondot okozott Stan és Pan beazonosítása, ezért maradtak így együtt, szétválaszthatatlanul.

A róluk készült emlékfilm (Jeff Pope forgatókönyve alapján rendezte Jon S. Baird) ugyanezt az üzenetet közvetíti: működhet-e külön-külön az, ami együtt és egységesen kiválóan szuperált? A filmbeli történések idején 1953-at mutat a naptár, amikor a két hollywoodi szupersztár karrierje már véget ért, de ők úgy döntenek, megpróbálják a visszatérést. Európába utaznak haknizni, bízva abban, hogy a régi dicsőség fényét csak vékony porréteg fedi, amit könnyű eltávolítani. Egy Robin Hood filmről is ábrándoznak, ám a valóság nem vág egybe a vágyálmokkal. Hollywood világa ugyanis kegyetlen és kérlelhetetlen: akinek leáldozott, az nehezebben tér vissza, mint az elkárhozott lélek a purgatóriumból.

Stan és Pan is teljesen egyszerű, hétköznapi emberekként érkezik Angliába, és a folytatás sem túl dicsőségteljes. Majdnem teljesen üres színházakban lépnek fel, és ez már a menedzserüknek is kezd kínossá válni, amikor hirtelen beindul a gépeztet.

A két komikus rájön, hogy a színházban másként kell szerepelni, mint a filmekben, és ehhez igazítják a műsorukat. Lassan tehát lendületbe jön a szekér, ám amikor úgy tűnik, révbe értek, megérkeznek a feleségeik, és ők legalább olyan erős egyéniségek – ha nem erősebbek –, mint a férjeik. Félig meddig akaratlanul fel is szítanak egy régi viszályt, ami azokban az években keletkezett, amikor férjeik még a csúcson voltak, de zavaros egyéni ambíciók miatt megpróbáltak különválni. Oliver, azaz Pán ekkoriban Stan nélkül forgatott egy „elefántos” filmet, amit Stan felesége szóvá tesz azon a díszvacsorán, amit a telt házas fellépés örömére tartanak. A két komédiás ezen a régi, kibeszéletlen ügyön annyira hajba kap, hogy az már veszekedés. De másnap a program szerint zsűriznek egy strandszépe versenyen, azazhogy zsűriznének, ha Olivert egy szívroham nem döntené le a lábáról.

Gyakorlatilag ez mind a film felütése, mert az igazi feszültség ezután képződik: azon drukkolunk, és azért rágjuk le a körmünket, hogy mi lesz velük a továbbiakban. Oliver vajon végig tudja játszani a turnét, vagy Stan kénytelen lesz beugró, helyi komikusokkal dolgozni? A produkció már ezt megelőzően sem volt éppen kacagtató, mert a nyitó jelenetsor után, amikor 1937-ből 16 évet ugrottunk, egy végtelenül sivár, lehangoló és veszélyes időszakba értünk. A két világsztár itt már csak szánni való árnyéka volt önmagának, és mindezen túl komoly egészségügyi problémákkal is küszködtek. Oliver életét a súlya veszélyeztette, Stan pedig láncdohányos volt, és az italt se vetette meg. Emiatt, és mert a valóságot többé-kevésbé híven követő életrajzi filmről van szó, végig attól rettegünk, hogy Oliver mikor kap infarktust, Stant pedig mikor üti meg a guta a túlzásba vitt dohány-ital kombótól.

A végkifejlet tehát már a nyitó jelenetben feladja magát, de azért néző legyen a talpán, vagy inkább a fenekén, aki ennyire meghatóan, szomorú filmre számított. Tény, hogy egy minden porcikájában specifikus alkotásról van szó, amely szinte csak a mai 50-eseknek, vagy az ettől idősebbeknek lehet érdekes, a két protagonista kiválasztása viszont telitalálat, mert a fizikai hasonlóságuk az eredeti Stannal (Steve Coogan) és Pannal (John C. Reilly) szinte döbbenetes. Ami meg a játékuk cizelláltságát illeti, talán még felül is múlják vele az elődöket.

Kétségtelen, hogy Hollywood aranykorának két hérosza megérdemelte, hogy ezen a módon is emléket állítsanak nekik, nem csoda, hogy a film a Golden Globe-jelölésig vitte. A hivatalos bemutatóra egyelőre még várni kell, de a művészfilm-csatornákon egészen biztosan helyet fog kapni. Mindez csak idő kérdése, ami köztudottan annyi, mint a tenger.

Tags:

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Egyéb Filmekről

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij…

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy…

Vissza FEL