A kövér meg a sovány

Ma már csak a hozzám hasonló őskövületek emlékeznek a fekete-fehér filmek leghíresebb komédiás tandemére, a mifelénk Stan és Pan néven ismert duóra. Az még érthető, hogy Stan Laurelből miért lett Stan, de hogy Oliver Hardyból miféle csavarintás és fondormány következtében lett Pan, az talány.

​Egyes vélekedések szerint így jobban hangzott, és könnyebb is volt kiejteni, mintha Stan és Oliver jelent volna meg a plakáton. Ám ez marginális kérdés ahhoz képest, hogy a filmjeiken felcserepedő(sic!) generációnak komoly gondot okozott Stan és Pan beazonosítása, ezért maradtak így együtt, szétválaszthatatlanul.

A róluk készült emlékfilm (Jeff Pope forgatókönyve alapján rendezte Jon S. Baird) ugyanezt az üzenetet közvetíti: működhet-e külön-külön az, ami együtt és egységesen kiválóan szuperált? A filmbeli történések idején 1953-at mutat a naptár, amikor a két hollywoodi szupersztár karrierje már véget ért, de ők úgy döntenek, megpróbálják a visszatérést. Európába utaznak haknizni, bízva abban, hogy a régi dicsőség fényét csak vékony porréteg fedi, amit könnyű eltávolítani. Egy Robin Hood filmről is ábrándoznak, ám a valóság nem vág egybe a vágyálmokkal. Hollywood világa ugyanis kegyetlen és kérlelhetetlen: akinek leáldozott, az nehezebben tér vissza, mint az elkárhozott lélek a purgatóriumból.

Stan és Pan is teljesen egyszerű, hétköznapi emberekként érkezik Angliába, és a folytatás sem túl dicsőségteljes. Majdnem teljesen üres színházakban lépnek fel, és ez már a menedzserüknek is kezd kínossá válni, amikor hirtelen beindul a gépeztet.

A két komikus rájön, hogy a színházban másként kell szerepelni, mint a filmekben, és ehhez igazítják a műsorukat. Lassan tehát lendületbe jön a szekér, ám amikor úgy tűnik, révbe értek, megérkeznek a feleségeik, és ők legalább olyan erős egyéniségek – ha nem erősebbek –, mint a férjeik. Félig meddig akaratlanul fel is szítanak egy régi viszályt, ami azokban az években keletkezett, amikor férjeik még a csúcson voltak, de zavaros egyéni ambíciók miatt megpróbáltak különválni. Oliver, azaz Pán ekkoriban Stan nélkül forgatott egy „elefántos” filmet, amit Stan felesége szóvá tesz azon a díszvacsorán, amit a telt házas fellépés örömére tartanak. A két komédiás ezen a régi, kibeszéletlen ügyön annyira hajba kap, hogy az már veszekedés. De másnap a program szerint zsűriznek egy strandszépe versenyen, azazhogy zsűriznének, ha Olivert egy szívroham nem döntené le a lábáról.

Gyakorlatilag ez mind a film felütése, mert az igazi feszültség ezután képződik: azon drukkolunk, és azért rágjuk le a körmünket, hogy mi lesz velük a továbbiakban. Oliver vajon végig tudja játszani a turnét, vagy Stan kénytelen lesz beugró, helyi komikusokkal dolgozni? A produkció már ezt megelőzően sem volt éppen kacagtató, mert a nyitó jelenetsor után, amikor 1937-ből 16 évet ugrottunk, egy végtelenül sivár, lehangoló és veszélyes időszakba értünk. A két világsztár itt már csak szánni való árnyéka volt önmagának, és mindezen túl komoly egészségügyi problémákkal is küszködtek. Oliver életét a súlya veszélyeztette, Stan pedig láncdohányos volt, és az italt se vetette meg. Emiatt, és mert a valóságot többé-kevésbé híven követő életrajzi filmről van szó, végig attól rettegünk, hogy Oliver mikor kap infarktust, Stant pedig mikor üti meg a guta a túlzásba vitt dohány-ital kombótól.

A végkifejlet tehát már a nyitó jelenetben feladja magát, de azért néző legyen a talpán, vagy inkább a fenekén, aki ennyire meghatóan, szomorú filmre számított. Tény, hogy egy minden porcikájában specifikus alkotásról van szó, amely szinte csak a mai 50-eseknek, vagy az ettől idősebbeknek lehet érdekes, a két protagonista kiválasztása viszont telitalálat, mert a fizikai hasonlóságuk az eredeti Stannal (Steve Coogan) és Pannal (John C. Reilly) szinte döbbenetes. Ami meg a játékuk cizelláltságát illeti, talán még felül is múlják vele az elődöket.

Kétségtelen, hogy Hollywood aranykorának két hérosza megérdemelte, hogy ezen a módon is emléket állítsanak nekik, nem csoda, hogy a film a Golden Globe-jelölésig vitte. A hivatalos bemutatóra egyelőre még várni kell, de a művészfilm-csatornákon egészen biztosan helyet fog kapni. Mindez csak idő kérdése, ami köztudottan annyi, mint a tenger.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Hogyan kell jól viselkedni a börtönben?

Következő írás

A fénysebesség és a gondolat

Egyéb Filmekről

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy