Elhunyt Bányai Tamás

Itt: Hírtár

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy kedves barátunk, szerzőnk, a Regénytár régi, oszlopos tagja, Bányai Tamás tegnap, április 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt.

 

Tamást valamikor az ezredforduló környékén ismertem meg, és bár légvonalban majdnem nyolcezer kilométer választott el bennünket egymástól, az internet adta kapcsolattartási lehetőségeknek köszönve így is barátok lettünk. Ő volt az első Regénytár-novellapályázat győztese, amelynek tréfás mivoltát rögtön megértette. On-line jelentkezett egy novellájával, és miután kiderült, hogy kimagaslik a mezőnyből, levelezni kezdtünk, sőt, úgy emlékszem, a Skype elődjén, webkamerán is tartottuk a kapcsolatot. Már ekkor kirajzolódott előttem egy kedves, szerény, jó humorú, érdekes életpályát maga mögött tudó kultúrember képe, de amikor néhány év múlva Tamás és felesége, Mariann hazalátogattak Budapestre, kiderült, hogy ez az életpálya már önmagában is annyira érdekes, hogy megérdemelne legalább egy nagyregényt.

Tamásék a hetvenes évek elején talán az utolsó hullámmal disszidáltak az akkor még keményen kommunista vonalas Magyarországról (később, a nyolcvanas években már lazult valamicskét az abroncs, így a disszidálás sem volt olyan vonzó, mint korábban), és néhány ausztriai-németországi év után az USÁ-ban próbáltak szerencsét. Tamás gond nélkül beilleszkedett az új hazájába, de közben hű maradt a magyarságához is. Eredeti szakmája a nyomdaiparhoz kötötte ezért főként abban próbált érvényesülni, de közben az írás, az irodalom is vonzotta. Néhány évig az Amerikai Magyar Népszavának is dolgozott – azokban az években volt mindez, amikor ez az újság legendának számított a nyugati magyar sajtótermékek között –, de volt cégtulajdonos is, meg hát sok helyen, sokféle szakmában alkalmazott. Közben szinte az egész kontinenst bebarangolta: lakott Houstonban, Floridában és végül, amikor megismerkedtünk, Winston Salemben.

Innét költöztek haza a párjával, amikor úgy ítélték meg, Magyarország elég jó hely lett ahhoz, hogy visszatérhessenek. De addig szinte az egész világot bejárták. Tamás világutazó volt a szó legnemesebb értelmében: minden ország egyformán érdekelte, különös figyelmet fordított a helyi szokásokra, és ezeket ügyesen ötvözte a sajátjaival. Megszokta például, hogy a reggeli kávéját mindig a nyitott újság mellett fogyasztja el, így amikor Olaszországban járt, mindig megvette, és átlapozta a Corriere della Serát, pedig csak néhány szót tud olaszul. Mindez már előrevetíti azt, hogy birtokában volt annak a képességnek, amelyre a mai magyar írók legtöbbje csak vágyakozik – már ha vágyakozik egyáltalán. Tamás görcsösség és megfelelési kényszer nélkül élt és ugyanígy írt. Bár a témái legtöbb esetben nem a vidámságukról voltak híresek, briliáns humorérzékével, joviális, mindenen felülemelkedni képes humorával fölébe emelkedett azoknak a sors- és kortársaiknak, akik kétségbeesetten hajszolják a sikert meg a népszerűséget.

Sajnos vele kapcsolatban úgy érzem, kicsit későn hozott össze bennünket a sors: ha tíz, húsz évvel korábban futunk össze, mindketten jobban jártunk volna. Én elleshettem volna tőle ezt a kedvességgel áthatott, világformáló nyugalmat, ő pedig talán ráébred arra – ha elég kitartóan presszionálom –, hogy elsősorban a saját, hihetetlenül színes életútját kéne megírnia. Hajlott is erre, de úgy érezte, maradt még ideje erre a munkára. Nem foglalkoztatta az sem, hogy néhány évvel ezelőtt gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Emlékszem, amikor a diagnózis utáni első sörözésünkön azt mondta: nem fél attól, hogy meg fog halni, csak attól, hogy ez hosszú, kínlódásos folyamat végén történik meg. Hát kedves Tamás, úgy tűnik, ezt a kívánságodat meghallgatták az égiek: nem kellett hónapokon ágyban, párnák közt feküdnöd, és elviselni az ezzel járó megaláztatást.

De ez engem – és minket, akik szerettünk – egyáltalán nem vigasztal. Gyorsan hagytál itt bennünket, nem hagyva időt rá, hogy megpróbáljunk felkészülni a hiányodra. De ezt csak a bánat mondatja velem, mert tudom, hogy ilyen fölkészülés nem létezik. Ha végleges a távozás, akkor mindig váratlan – és elviselhetetlen. Borzasztó lelkifurdalásom van, hogy a veled tervezett video-életútinterjút nem forgattam le. Részben azért, nehogy azt hidd, aggódom a betegséged súlyosbodása miatt, részben, mert őszintén hittem: erre még bőven lesz időnk. Tévedtem. Most már csak az a kérdés, hogy ezt az űrt, amit az elvesztésed fog okozni ebben a cudar, közömbös világban, miként fogjuk a te személyiségedhez hasonló varázslattal betölteni. Gyanítom, hogy soha, semmivel.

Nyugodjál békében.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.