Egy halálos csók Nápolyban

2017.03.09.
Olvasták: 919

Az Úr 1562-ik évének elején, közvetlenül a téli hónapok elmúlta után, egy szokványos hétköznapi reggelen őméltósága, Gabriel Manuel de Urge a nápolyi alkirályság különleges jogkörökkel meghatalmazott főinkvizítora rosszkedvűen ébredt. Az előző este elfogyasztott pácolt sonka vagy tán a leöblítésére használt testes vörösbor egész éjjel nyomta, mintha személyesen Lucifer ült volna a bendőjén.

A főinkvizítor ezért a reggeli ájtatosságot kihagyván, egy könnyed séta mellett döntött, amit teljes magányban, a királyi palotából indulva a Mergellina felé szándékozott lebonyolítani. Egyszerű darócruhát vett magára, hogy azt a látszatot keltse, ő is csak egy üveggyöngyökkel házaló kereskedő, aki ugyan nem cepeli a hátán a portékáját, de szorgalmasan igyekszik valami ügyes-bajos tennivalók elé. Kényelmesen lépett ki az üde, tavaszillatú levegőbe, és máris jobban érezte magát.

De amint a palota külső őrségét elhagyta, és a csuklyát biztonsági okokból a fejére húzta, furcsa, bizonytalan érzése támadt. Mintha a gyomra rosszalkodott volna, vagy inkább a belei, és ez az egész, úgy általában szétsugárzott a belsőjében, heves görcsök formájában öltve testet. A bíborosnak eszébe jutott: azonnal vissza kéne fordulnia, hogy a palota kényelmesen zárt mellékhelyiségében hangos recsegéssel könnyíthessen magán, de arra gondolt, ez csak valami múló csavargatás lesz, ami néhány lépés után megszűnik.

Nem így történt, sőt, ha lehet Gabriel Manuel de Urge különleges jogkörökkel meghatalmazott főinkvizítor kínjai tovább fokozódtak. Életében először vélte megérteni, mit érezhettek azok, akiket a vallatópadra juttatott, de nem ért rá ezen a párhuzamon tépelődni, mert sürgősen keresnie kellett egy kapualjat, ahová leguggolva kiadhatta magából a mérget.

Csakhamar talált is egy ígéretes mélyedést, és éppen jókor, mert ahogy a hasmenéses esetekben manapság is tapasztalhatjuk: a végkifejlet már annyira ki volt centizve, hogy egyetlen árva lépés nem sok, annyit sem tehetett volna meg tragikus következmények nélkül. Gyorsan fölmarkolta magán a darócköntöst – alatta szerencsére nem viselt semmit –, és azzal a boldog érzéssel lépett be a kapualj homályába, hogy hamarosan a leguggolás rituáléjával áldozhat minden emberi tevékenységek legcsodálatosabbikának, amit a béltartalom szabadba juttatásaként tart nyilván az orvostudomány.

Ám ekkor, ebben az örökre elátkozott pillanatban észrevette, hogy a kapualj már foglalt. És hogy a baj még nagyobb legyen, nem egy hozzá hasonlóan megszorult, testes házaló végezte ott a dolgát, hanem egy fiatal párocska csókolózott. Úgy egymásba voltak gabalyodva, hogy tudomást sem vettek a külvilágból, csak amikor a halálra vált főinkvizítorból egy öblös szellentés kíséretében előpöffent az a bizonyos matéria, nos, akkor törtek ki harsány nevetésben.

Elmondhatjuk, hogy mindez őméltósága lelki életében mély nyomot hagyott. Az még hagyján, hogy megszégyenülten, hosszúra nyúlt bűzfelhőt vonszolva maga után volt kénytelen visszaoldalogni a palotába, ám az már merő történelem, hogy mindezek következtében nagy hirtelen legyártott egy rendeletet a nyílt utcán történő csókolódzás azonnali, és halálbüntetés terhe melletti betiltásáról, amit a helytartó szórakozottságában még aznap aláfirkantott.

Ez, és csakis ez a hiteles krónikája annak, miért tiltották be az úr 1562-ik évének március 9-én Nápolyban a csókolózást.

 

José Ferreira da Silva

Fiatal portugál novellista.

Ne hagyja ki ezt sem: