Amikor a Himnusz srégen tép

Olvasták: 142

A magyar Himnusz egyre több vitára ad okot. Vannak, akik úgy látják, amúgy is meglévő önsajnálatunkat, örökkön való másokat hibáztatásunkat és sírva vigadásunkat még inkább fokozza ez a kifejezetten pesszimista dallamú, melankolikus kisugárzású szöveg. Ha összevetjük más nemzetek himnuszaival, mondjuk, a franciákéval vagy az olaszokéval, az utóbbiak hallatán kívülállóként is pezsegni kezd a vérünk, míg a miénket hallgatva könny szökik a szemünkbe, és alig bírjuk visszafogni magunkat, hogy ne ugorjunk bele a Dunába. Ilyen állapotban pedig, amikor nemzeti kicsinységünk, szánni valóságunk, transzcendens hatalmak irányába mutató reménytelen kiszolgáltatottságunk a szöveg és a dallam együtthatásaként szinte a végletekig fokozódik, csaknem lehetetlen meccset nyerni.

De mindez egyéni megítélés kérdése, ezért nem vitatom, hogy azoknak is megvan a maguk igazsága, akik a jelenlegi formájában tartják csodálatosnak a magyar Himnuszt. És hát nem is a vitatkozás most a lényeg, mert mindazt, amit fentebb elmondtam, csak egyfajta objektív felvázolása annak a helyzetnek, amelyben a Himnuszunk – érzelmi vagy politikai beállítástól függetlenül – per pillanat tartózkodik. Az volt a célom ezzel a kerettel, hogy világosabbá és plasztikusabbá rajzoljam azt a képet, amely 2017. január 1-én nulla óra után néhány másodperccel bukkant fel az állami televízióban.

Ilyenkor ugyebár az a szokás, hogy az ember föltápászkodik a székéről és egy pohár pezsgővel a kezében együtt dúdolja a Himnuszt a tévében hallott, látott produkcióval. Régebben ez úgy ment, hogy az ország reprezentatív helyszíneit bemutató film lassan áttűnt az Országház lépcsőin énekelő kórusra, ami egy brutális nagy közhely, de ebben az egészben mi nem az? Szilveszter estéjén az ember nem vár formabontó kísérletezést, vagy avantgárdot, csak azt, hogy érezhesse, ehhez a nemzethez tartozik, amelyet a balsors régen tép és az Úr is végtelenül közömbös iránta. Átszomorkodjuk ezt a néhány percet, aztán jön a heje-hujás mulatozás kivilágos kivirradatig.

Így volt ez, amióta világ a világ, és még azon is túl, a szilveszteri tévéműsor létezése óta. Az utóbbit másnap rendszerint ízekre szedi a szaksajtó – teljes joggal –, de olyasmire nem emlékszem, hogy az éjféli Himnusz valaha is tollhegyre kívánkozott volna. Mert a 2017-es tévéhimnusz merészség és kísérletezés terén Jobba Gabi legendás Petőfi centenáriumát is messze felülmúlta. Az volt benne a fazonigazítás, hogy kórus és zenekar helyett egy balett-társulat mutogatta el a vers szövegét a hallássérülteknek, miközben egyetlen szál hegedű cincogta a zenei aláfestést, a szégyenlősen visszafogott énekhang alá. Magyarán: átmentünk nemzeti minimalizmusba. A produkció azt a képzetet erősítette, hogy a süketnémák népe vagyunk, ahol csupán az esélyegyenlőség kedvéért kapott egy hegedűt és egy énekest a halló- és beszélőképes kisebbség. Még liberális viszonylatban is merész politikai koncepció.

Nem tehetek mást, őszintén gratulálok annak a felelős szerkesztőnek, aki elfogadta és műsorba vésette ezt a jövőbe látó és oda mutogató ötletet. De ha már így alakult, kihasználom az alkalmat és azt üzenem a revolúciós gondolkodású gárdának, hogy ha már mindenáron a hallássérültek jegyébe kívánták helyezni az újévi Himnuszt, létezik egy sokkal olcsóbb, hatékonyabb és nem utolsó sorban egyszerűbb megoldás is, mint amilyen ez a jeltolmács-tánckar. Úgy hívják: feliratozás.

Előző írás

Hogyan találta föl az agg professzor a karácsonyfalevest?

Következő írás

Az életmentő kaki

Egyéb Magyar valóság

Kajmán a dobozban

Ahhoz már rég hozzászoktunk, hogy az emberek egzotikus állatokat tartanak otthonaikban, és

Petra keresztje

Ment Petra hazafelé, keresztül a Margit hídon. Ment, mendegélt, aztán egyszer csak

A villamos ablaka

Tegnap, 2019. április 17-én, verőfényes, szép napsütéses időben egy szír állampolgár kirúgta