Érkezés

Olvasták: 156
erkezes_i

Régen elmúlt már az angolul perfekt beszélő, humanoid űrlények ideje, de hiába tolakodtak a helyükre csápjaikon járkáló óriáspolipok, az észjárásuk, motivációjuk ízig-vérig emberi maradt. Röviden akár ez is lehetne az összegzése a Denis Villenevue rendezésében mostanában elég szép pályát befutó Érkezésnek (Arrival), amely a CGI-vel gyártott sci-fik között olyan hatást kelt, mint az élelmiszeriparban a bio-termék. Számítógépes trükközés nélkül ez a műfaj ma már elképzelhetetlen, de a kevesebb több elvét követve az Érkezés látványfelelősei kifejezetten harmonikus, szinte már minimalista módon hiteles világot építettek a sztori köré.

Első ránézésre a történet sem tűnik agyonbonyolítottnak: egy napon 12 óriási, kagylószerű lebegő objektum jelenik meg a világ különböző pontjain, és bár teljesen passzívak, egyre fokozódik miattuk a nyugtalanság. Az érkezők nem vallanak színt, így nem tudni, honnan és mi célból látogattak hozzánk. Az érintett országok kormányai természetesen rögtön a legrosszabbra gondolnak, ezért izolálják a helyszíneket és megpróbálnak kapcsolatba lépni a jövevényekkel. Hamar rájönnek, hogy ennek legyűrhetetlen akadálya a közös nyelv hiánya. Az ügy innentől nyelvészeti kérdéssé válik, ezért a legnevesebb szakembereket bízzák meg a feladattal. Az amerikaiak a nagy tudású Louise Banks (Amy Adams) professzort és Ian Donnellyt (Jeremy Renner), a fizika és a matematika szakértőjét mozgósítják. Az a dolguk, hogy a 18 óránként ajtót nyitó kagylóba behatolva próbáljanak meg mielőbb kapcsolatot teremteni az idegenekkel.

A sci-fiben létezik egy furcsa jelenség: amikor az ilyen, harmadik típusú találkozásos produkciókban az emberiség már túl van az első, sokkszerű meglepetésen, a cselekmény veszít az érdekességéből, mert a rejtély addig érdekes, ameddig feltáratlan. Amíg nem látjuk az űrlényeket, transzcendens módon éljük meg a létezésüket, ami ugyanúgy tornáztatja az elmét, ahogy a könyvolvasás. Ezt tapasztaltuk az 1994-es Csillagkapuban is, amely csak addig volt feszítően érdekes, amíg a régészek meg nem fejtették a homokból előkerült szerkezet titkát, és ez jött elő az Érkezésben is: várakozásteljesen izgalmas, amíg Louise nem találja meg az idegenekkel a hangot. A beszédjüket ugyan továbbra sem érti, de írásban képes kommunikálni velük. Megjegyzem: teljesen abszurd ezt a vokális-vizuális kapcsolatteremtési metódust éppen az angolszász nyelvvel és írásmóddal demonstrálni, amikor az angolok köztudottan az írják hogy hegedű és azt mondják, zongora.

Egyéb következetlenségek is akadnak a filmben. Idővel az is kiderül, hogy végső soron egy időparadoxonról van szó (vigyázat, szpoiler!), mert Louise egyszer csak látni kezdi a jövőt. A közelmúlt másik nagyívű sci-fijében, a 2014-es Lucyban legalább tudtuk, hogy a főhős az agyát áttranszformáló gigantikus mennyiségű kábítószer miatt vált omnipotensé. Az időlátásos dologra itt viszont nem kapunk magyarázatot, bár ez nem akkora hiba, hogy tönkrevágná a moziélményt, mert aki egy ilyen film megnézésére vállalkozik, hallgatólagosan elfogadja a majdan jelentkező kisebb-nagyobb csúsztatásokat.

Az Érkezés legérdekesebb vonulata az, ahogyan az emberiség kezelni próbálja a helyzetet. Szelídebb formában, de egyértelműen előjön az ún. „marslakók inváziója”-effektus is. Az általunk ismert fizikai törvényeket negligáló módon, hatalmas felkiáltójelekként lebegő kagylók a politikai elitet és a közembereket egyaránt nyugtalanítják, és ezt a forgatókönyvíró Eric Heisserer abszolút hitelesnek tűnő módon, dokumentarista eszközökkel hozza elő. Amíg a kínaiak és az oroszok militáns próbálkozásait figyeljük, fölerősödik bennünk a sejtés, hogy az ilyen, civilizáció-szintkülönbséges találkozások mindig a gyengébb pusztulásával végződnek (erről az aztékok és az indiánok sokat tudnának regélni). Jogos tehát a félelem, hogy egyszer csak a kagylóban imbolygó lények is elővesznek valami űrmordályt a sifonérjukból.

De az idegenek tintapacni jeleit (vigyázat szpoiler!) az amerikai tudósok aránylag gyorsan megfejtik, és nyilvánvalóvá válik, hogy az idegenek segíteni akarnak rajtunk. Itt már teljes mellszélességgel a mesék birodalmába lépünk, mert az élővilág történetében soha nem fordulthat elő az, hogy egy magasabb intelligenciaszinten lévő faj fel tudjon emelni magához egy nála alacsonyabbat. Gondoljuk arra, mihez kezdhetnénk, mondjuk, a hernyókkal? Az intelligenciaküszöbökön ugyanis nem lehet csak úgy átsegíteni egymást, ahogy a járdaszegélyen egy botjával bicegő nénit. Aki azt mondja erre, hogy azért biztosan vannak kivételek, mert az állatokat is be lehet tanítani erre-arra, próbáljon diferenciálszámításról csevegni a házi kedvencével.

A film ezt a képtelenséget – ami éppen olyan éles határvonal, mint a fénysebesség áthághatatlansága –, egyszerűen nem veszi tudomásul. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a jövevények – dacára annak, hogy mangrovefáknak néznek ki – az észjárásuk szerint maguk is emberek. Márpedig ha azok, miért nem egy komplett űrpolip-angol nagyszótárral állítottak be hozzánk, ha már a gravitációt is a feje tetejére tudják állítani?

A filmet ez csak a továbbgondolhatóság tekintetében hervasztja egy kicsit. A józan, tényszerű értékelésnek sokkal többet árt az a hollywoodiasan érzelgős keret, amelybe ezt az 3. típusú találkozást beillesztették (vigyázat szpoiler!). Louise lánya meghal rákban, és egészen a befejezésig abban a hitben vagyunk, hogy ez előzmény, pedig valójában az események utáni történés. A jövőlátó képesség birtokában Louise lassanként megtalálja azokat az irányjelzőket, amelyek segítségével, ha nem is boldog, de az emberiségre nézve megnyugtató végkimenettel fejezheti be a kalandot. Arra viszont nem kapunk választ, mi volt az a jótett, amivel a jövevények a segítségünkre siettek – a jelek arra utalnak, hogy talán a világbéke lehetett –, ám ez olyan nagyon nem is szekíroz bennünket.

Nem kell mindig, mindent tudni, főleg nem, ha űrből érkező civilizációk ügyes-bajos dolgairól van szó. A történelmünk kezdete óta számolunk velük, és hol hozzánk hasonlító isteneknek, hogy csápjaikon lebegő polipoknak képzeljük el őket, pedig lehet, hogy a valóság sokkal mellbevágóbb, mint gondolnánk. Mit szólnának például egy olyan sci-fihez, amelyből kiderülne, hogy a jövevények már régóta itt vannak közöttünk, de tudják, hogy a civilizációs küszöb miatt nem elegyedhetnek velünk szóba. Ezért aztán szépen, csöndben kihasználnak bennünket, úgy, ahogy mi is a nálunk alacsonyabb rendűeket. Nevük azért van, mert bár ügyes rejtőzködők, mégsem láthatatlanok. Úgy hívjuk őket: vírusok.

 

  • Alapötlet
  • Színészi teljesítmények
  • Továbbgondolhatóság
  • Rendezés
  • Újszerűségi mutató
  • Hang, zene
  • Látvány, kamera
  • Újranézhetőségi faktor
4.1

Összegzés:

Különleges, de nem mérföldkő-alkotás. Megnézését a műfaj kedvelőinek javasoljuk.

A filmes és nem filmes ismertetők avatott művelője, de más műfajokban is jártas. Csak itt és csak nekünk alkot, no meg a Regénytárnak, de az a testvérlapunk, úgyhogy ezt a botlást elnézzük neki.

Előző írás

Kerékgyártó György kapta a Regénytár Nívó-díjat

Következő írás

Nekem a sör is gyanús

Egyéb Filmekről

Csernobil

Azt, hogy ma viszonylag gondtalanul élhetünk, három önfeláldozó búvárnak, Alekszej Ananenkónak, Valerij

Joel

Az örökbefogadás mindig aktuális és legalább ennyire érzékeny téma. Az irodalom nagy