Büféasztal

Olvasták: 127
allofogadas

Mindenekelőtt pár szót ejtenék csak úgy, általánosságban.

Az ember azt hinné, hogy ez az a hely, a büféasztal, az állófogadások helye, ahol intelligenCS egyedek, ha összegyűlnek, a legkulturáltabban fogyasztják el kellemes csevegések, szellemes, kötetlen párbeszédek közepett, kitűnő modorukban a felkínált, feltálalt finomságokat.

 

Ozzy Osbourne lázadó angol zenész tett egyszer megállapítást azokra, akik pontosan „betárazzák”, mit fogyasztottak előző este e közös asztalnál – ingyér. Megjegyzése nem volt hízelgő, mivel Ozzy ki nem állhatja ezeket a lényeket, mely tényen az sem szépít sokat, hogy ő maga saját állítása szerint több évtizedig azt sem tudta, hol van. Gyakorlatilag, gondolom, ő ilyenkor is többnyire az asztal alatt.

Szóval Ozzynak másnap több ízben felsorolták, pontosan mennyi és milyen süteményt, hány lazacos vagy kaviáros szendvicset, pezsgőkre söröket, borokra whiskyket nyakaltak. (Ilyenkor természetesen nem tartják „lovuk száját”.) Ezért járnak oda, ez élteti őket, mint a sivatagi vándort az oázis és kútja, partyról partyra. A korlátlan fogyasztás. És az emlékezet. Nem, nem a műsorra vagy a díjátadásokra, ellenberger a zabálásra és a szlapálásra.

Na, de ez az angol-amerikai divat.

Mi, magyarok, hogyan állunk helyt a kultúra eme kulináris élvezeteket kínáló, terített állófogadásainál? Hogyan öregbítjük hírnevünket, mint a legkülönb nemzet?

Mi a magyar módi? He?

Vegyük górcső alá a kultúra: így a művészetek képviselőit, és bulijukon figyeljük meg, hogy kezdetben vala a káosz. Mindenki összehord, amit csak lehet, ezeket az ételeket és italokat elhelyezik egy asztalon.

Ünnepség. Nyertesek. Díjazottak. Átadják. Átveszik. Taps.

Zene. Még táncbemutató. Jó a kedv. De ez lényegtelen, mivel…

 

Mivel a nagy pillanat is elkövetkezett, ráeresztik a művészeket a büféasztalra, amely mellett egymás lábán taposva, lökdösődve tömegülnek egy nagy, izgága csoportban.

Örök törvény: mindenki első akar lenni!

Tortagyújtás. Tűzijáték. Sikerült. Legalább ennyi időre távolabb terelgetni őket, amíg ég.

És nincs baleset!

Újra rá. Az asztalra. Nem férek oda. Mindenki a legjobb pozíciót vadássza. Könyökmankóval járok, esküszöm, utat fogok törni magamnak vele. Tudják csak meg, milyen érzés kitaszítottnak lenni!

Felvágják a sütiket. Szerzek papírtálcán egy szelet finom gyümölcstortát. Villa?

Villa…

A Villa Negra nem apácazárda…

De hol van?

Hol volt?

Volt?

Aki csak teheti, ötágú villáját mártja az olvadozó csokitortába, gyászkeretet varázsolva körmeire, ujjaira, amelyeket csak tessék-lássék nyal le, mert megy az idő, a többiek frissiben felfalnak minden lényegeset előle, nem maradhat le ő sem. Még a végén elmondhatja majd odahaza, neki –  semmi sem jutott!

 

Két művészetkedvelő összekacsint: „Gyere, együk le a tagdíjat!” –  biztatják egymást, és vállvetve harcolnak a sütikért.

Az egyik cukorbeteg vendég az előbb már beadta magának az inzulint. Most éppen négy darab labilis, összeomló, horpadozó műanyagpoharat egyensúlyoz bal kezében, jobbjával töltve beléjük egy üvegből a pezsgőt.

– Kérsz te is? Hát persze! – válaszol helyettem, és részrehajlás nélkül osztogatja a kincseket. Simán mozog a tömegben, gyakorlata lenyűgöz. Ő adakozó. Csalódás  –  a pezsgő rossz ízű és túl meleg.

–  Mindent végig kell kóstolni! –  harsan föl az egyik oklevéllel jutalmazott művésznő szopránja.

Asszertív mozgással hozza mindenki tudomására, hogy neki itt jogai vannak. Az asztal különböző pontjain, nevesen mind a négy tortánál felbukkanva kihasítja belőlük az önmaga megítélése szerint neki járó 25-30%-ot. Zsákmányát megragadva sietős léptekkel kitipeg a teremből.

Hová vitte!?

A harmadik kör közben utána döcögök.

A recepciós két csomagot készít odakint…

Kettő darab mindent elnyelő kisgömböcöt…

A következő fordulót már tudatosan figyelem. Pogácsa. Egy teljes tányérral, azannya.

Hiába, tudnak ezek a magyarok valamit…

A továbbiakban már nem lesem, mit talicskázik ki innen, mert indul a tombolahúzás, sajnos már megint nem nyerek. Volt idő, amikor elhoztam a fődíjat egyetlen jeggyel, de ez a tíz évvel ezelőtti múlt. Most már csak beszélünk még pár szót ismerőseimmel, fogy a tömeg.

 

Szemügyre vételezem a büféasztalon maradt romokat. Hopp, egy pogácsa – elfogyasztom. Mintha faforgácsot rágnék. Iszom rá egy kis vizet, az utolsó maradék maradékának maradékát és egy pohár kólát. Fertig vagyok.

Pár hiéna portyázik még velem együtt az asztal körül. Szedegetnek, csomagolnak a hulladékból a papának. A zsírját az élelmesebbek már elkopasztották. A sajtos, sós masni, tortamaradék tengelyen mozogva emeletes, édességekből álló, púpos szendvicseket halmoznak egymásra, és rakják a táskájukba.

Felfordul a gyomrom, és feszül a hasam, elindulok inkább hazafelé.

Egyszóval, nagy vonalakban – ez a magyar módi.

 

Mit is ettem-ittam, összegzem bandukolás közben. Nem szokásom elhozni, ezért kisgömböcöm üres.

Tehát volt egy szelet olvadó gyümölcstorta, egy pohár langymeleg pezsgő, egy pogi, másfél deci víz, ugyanennyi üdítő, és kész.

Ozzy nem örülne, ha tudná… csókolom a hangját.

Én meg maradok rajongó hívetek, üdvözölve benneteket – a büfévályúnál.

Előző írás

A dudálás, mint járvány

Következő írás

A világ legundorítóbb tévéműsora

Egyéb Szövegközpont

A Szöveg

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a Szöveg vagyok. Életkorom a múlt homályába vész,

Küldd tovább?

E modern kor modern embere már nem kap levelet. Olyan igazit, postaládába