A Szöveg

szoveg

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a Szöveg vagyok. Életkorom a múlt homályába vész, de bátran állíthatom, egyidősnek számítok a Homo Sapiens-szel.

Isten az ő számára teremtette meg az öt létfontosságú elemet: a Földet, az Eget, a Tüzet, a Vizet és Engem, a Süket Dumát.

Művelőim az Emberek. Sőt, olykor mit művelnek Velem? Gondolják, megtehetik? Igen. Engedékeny vagyok. Más választásom nem lévén, kiszolgáltatott állapotomban.

Egyik megnyilvánulási formám az élőszó. A kifejezés felhívja a figyelmet három kiterjedési irányomra. Betöltöm a teret. Kvázi terjengek. Ha a pusztába kiáltanak, akkor is.

Csak akkor igazán. Hiába.

Másik megnyilvánulási formám az írott, két dimenzióra korlátozott papírmasé. Ez a veszélyesebb, mert míg a szó elszáll… az írást viszont eltépik. Elégetik. Csak a baj van velem. Jelentős részeim kerülnek abba a vibráló közegbe, melyet Szerkesztőségnek neveznek az Emberek. Itt Flekk-helyzetben húz maga elé a Szerkesztő/nő, és csak húz, csak húz, csak húz… Vörös tolla közelít! Lecsap első betűmre! Oh, most beletép a Lelkembe! Felkoncol! Szülőanyáim/atyáim vérben forgó szemmel, szótlanul tűrik az áldozati oltárnál a pogány szertartást, mert noha Velem együtt véreznek, mégis eladnak a nyomtatott szövegáruda kavargó rabszolgapiacán… van úgy, hogy négerként… s az irigyeknek kínai vagyok.

Bár, ha fölveszem a „Szövegümet” – sem látom a jobb indulatot. Saját, külön bejáratú Szörnyetegem tulajdon Szerzőm.

Lázadni akarok! Szót kérek! Ne tegyétek ezt Velem, Drágáim! Én is… Élek! Éljen a sajtószabadság! A szabad szólásjog!

Éljek!

De nem. Belém fullasztanak.

Tűrnöm kell, hogy atomkori szónokaim többsége logopédiai csökevény, retorikai elégtelen. Elég!

Az Olvasó!

Mi lesz az Olvasóval? Aki szomjúhozik Engem?

Nos, Ő azt vesz, amit kap Belőlem. És könnyen kiábrándulhat. Ez az Én Igazságom. A Mi Igazságunk.

Magyarázom Bennünket…: ha az Olvasóban, ki mindig nyájas, nem szólal meg Belső  Hangom, abban a bizonyos áttételes harmadik kiterjedésemben is, akkor értelmét veszti másik két irányom.

Meghalok.

Engem hallani is kell, egészen szívből, különben a papírt, amelyen lehoztak, egy más, obszcén helyen hasznosítják… fess kiskatonák… analfabéták… szenvtelen alfabéták… sugárzó gammák… ruganyos delták.

De aki azonosul Velem… az részese lehet a Nagy Játéknak, ami csak a Kettőnké. Együtt varázsolhatunk, míg az a szakértő láthatatlan kéz érezhetően összegyúr Bennünket, cirógat, hogy annál jobban fájjon, amikor üt.

Mégis… a Nagy Játéknál szebbet el sem tudok képzelni Én, a Szöveg.

Találkozunk még. Örökké élek, burok nélkül, az Emberiséggel. Küzdelemben. Bizalommal. Bele a megfellebbezhetetlen… megkérdőjelezhetetlen… visszavonhatatlan… negyedik dimenzióba… a Semmibe…

Már megint mit műveltél Velem, Rendik?

Előző írás

A szelfi, a tetvek meg a ríkódó Jézuska

Következő írás

Tárgyatlanítás

Egyéb Szövegközpont

Büféasztal

Mindenekelőtt pár szót ejtenék csak úgy, általánosságban. Az ember azt hinné, hogy

Küldd tovább?

E modern kor modern embere már nem kap levelet. Olyan igazit, postaládába