Mindennapi őrületeink

Itt: Szösszenet
pokemon_i

Úgy látszik, az emberiség nem lehet meg kampányszerűen ismétlődő őrületek nélkül. Talán már a kőkorszakban is létezett ilyesmi, mondjuk virtusból magukra szabadították a kardfogú tigrist, hogy aztán egy jóízűt menekülhessenek előle, ezt nem tudhatjuk.

A hipotetikus, ám logikus történelmi előzményekhez képest a mai őrületek viszont sokat finomultak. Bár a csoda tudja. Emlékezzenek csak a néhány évvel ezelőtti, nem tudom, milyen nevű őrületre, amikor az volt divatban, hogy képtelen helyeken és helyzetekben fotóztatta le magát a jónép, mereven vízszintes pozitúrában. Sokan pórul jártak ezzel, mert ahogy az ilyesmi általában lenni szokott, ez is túlgerjesztette önmagát. Egy idő után már nem volt elég a vécének lécén billegve fotózkodni, föl kellett kapaszkodni egy felhőkarcoló tetejére és ott a villámhárító csúcsán véghezvinni ugyanezt. Még szép, hogy ezek a kísérletek a Darwin-díjra pályázók létszámát gyarapították.

Aztán jött a szelfizés, ami ma is tart. Megdöbbenve olvastam nemrég, hogy ebbe a minden porcikájában ártatlannak hitt butaságba is bele lehet halni. Kapásból egy orosz kislány esetére emlékszem, aki olyan közel próbálta magát szelfizni a robogó vonathoz, hogy a kerekek alatt végezte.

Hosszasan lehetne sorjáztatni ezeket az alapjában véve tiszavirágéletű hóbortokat, amelyek épp olyan gyorsan fújnak ki, ahogy a fejpakolás a kenés nélkül maradt belső égésű motorból, de inkább rátérnék arra a módszerre, ami szerintem sokkal alantasabb. A nemrég lábra kapott Pokémon-hisztériáról van szó. A dolog mechanizmusát csak sejteni tudom, mert semmilyen telefonos játékot nem vagyok hajlandó kipróbálni, de a lényeg valahol az, hogy a pokémonozók a telefonjukra tapadva zombiként mászkálnak a világban, hogy a GPS által felkínált bónuszokat összegyűjthessék. Mivel ez a művelet gyakorlatilag alvajáróvá teszi a fiatalokat, néhány politikus már hangot is adott az aggodalmának, mely szerint ennek az egésznek nem lesz jó vége.

Az én véleményem ezzel szemben az, hogy jelen ügyben nemcsak a vég, hanem a folyamatos jelen sem kecsegtet semmi jóval. Pokémon ide vagy oda, Budapestet járva szinte mindenütt azt látom, hogy a nép, miközben az utcán közlekedik, folyamatosan a telefonját birizgálja. Azt hiszem, ez másutt is így van, beleértve Tokiót és a Szahara közepét is.

Tudom, hogy az ember gusztusa idővel megváltozik – legjobban ezt a zenei ízlésünk módosulásán tudjuk letesztelni –, de nekem ezzel a közbeékelt fenntartással is szimpatikusabb volna, ha okos telefon helyett például könyvet bogarásznának. Az én időmben még ezt tettük: nyitott könyvvel a kezünkben flangáltunk az utcán, és ha nem kellett attól tartanunk, hogy nekimegyünk valakinek, akkor olvastunk.

Egy ilyen őrületet azt hiszem, most is el tudnék viselni.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.