A nap, amikor majdnem fölgyújtottam Moravicát

Olvasták: 120
tuz_i

Ma van a történelem egyik legismertebb tűzvészének évfordulója. Erről a tragédiáról sokáig azt hittük, egy őrült császár bűnlajstromát gyarapítja. Tán még az iskolában is úgy tanultuk, Néró gyújtatta föl Rómát, hogy az égő metropolis látványától ihletet kapva megteremthesse a katasztrófaművészet abszolút csúcsremekét.

Ez természetesen nem volt igaz. Néró ugyan nem szorult importra, ha kegyetlenkedésről volt szó, de az újabb kutatások szerint a város pusztulásához nem volt semmi köze. Az történt vele is, ami a bukott diktátorokkal szinte törvényszerűen megesik: az utókor azokat a tragédiákat is a rovásukra írja, amelyek tőlük függetlenül, a saját szabályaik szerint jöttek létre.

Gyerekkoromban, amikor az embernek ideje is meg kedve is van haszontalanságokon tűnődni, arra jutottam, a városi tűz a civilizáció fejlődése miatt egyre kevésbé lesz jelentőségteljes. A házak ma már betonból készülnek, és a beton elég nehezen kap lángra. Megfeledkeztem arról a körülményről, hogy az emberek ezekbe a betonból, téglából és egyéb nehezen éghető agyagokból emelt épületekbe annyi gyúlékony anyagot halmoznak, hogy minden lakás fölér egy-egy potenciális gyújtóbombával. Azt pedig már később, fiatal felnőttként tapasztaltam meg, hogy a tűz egy bizonyos szint fölött már nem ismer égő és éghetetlen anyagot.

Akkoriban egy olyan bezárt falusi iskolában laktam, amelynek udvarát teljesen benőtték az akácfák. Egy tisztogatási akcióm során elhatároztam, kiirtom a gazt meg az értéktelen faállományt, a hulladékot pedig elégetem az udvaron. Kezdetben a zöld lomb alig akart meggyulladni, de aztán a sűrűn bodrozódó füst között megjelent egy két szégyenlős lángocska. Óvatosan táplálgattam őket szárazabb ágakkal, zörgős levélzúzalékkal, és csak nehezen értem el, hogy a vékonyabb zöld suhángokat is befogadják. Következhettek a nagyobb, vastagabb ágak, amelyeket már messzebbről kellett a rakásra rádobálnom, mert a hőség a napnál is jobban égette az arcomat. Fölbátorodtam. A zúgva, ropogva emelkedő lángok közé ekkor már minden további nélkül behajíthattam az egészben hagyott bokrokat meg a karvastagságú ágakat is. A tűz azonnal elkapott és megemésztett mindent.

A lángoszlop már elérte, majd meg is haladta az embermagasságot, de én csak hordtam rá az utánpótlást. Csakhamar lángtengerré vált az udvar közepe, én pedig a fal tövébe húzódtam a döbbenettől. Legalább tíz méterre lehettem a tűz magjától, de a hőség ott is rugót tekert a szempilláimból. Ekkor értettem meg, milyen lehet az olyan tűzvész, amely a téglából, kőből épült Rómát is képes elpusztítani.

A félelem és a pánik libikókáján billegve már-már a tűzoltók riasztását fontolgattam, amikor kijött az iskola másik lakója, az egykorvolt tanterembe kvártélyozott albán fagylaltos és látva az ijedtségemet azt mondta: igaz, hogy a tűz nagyon erős, de ha nem szórom rá tovább az anyagot, hamarosan megcsöndesedik. Mivel az ablakok messze vannak, és a tetőgerendák pedig nem korhadtak, nagy eséllyel megússzuk a dolgot komolyabb következmények nélkül, úgyhogy nyugi, Moravica nem miattam fog leégni. Azt szerencsémre nem tette hozzá, hogy ha a tűzről szeretnék írni valamilyen novellát, más ihletforrás után kell majd néznem, mert nem tudta, hogy a Magyar Szóba írogatok.

Álltunk egymás mellett, a tűz természetét tisztelő öreg albán, és a Róma égését kétségbe vonó magyar ifjú és bámultuk a lángokat. Azok pedig, ha idegtépő lassúsággal is, de végül valóban megszelídültek. A jövendölés így végül is beteljesedett: ennyi év és ennyi kilométer távlatából immár kockázat nélkül ki merem jelenteni: Moravicát nem én fogom a lángok martalékává változtatni.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Lovas Lajos: Törzsszövetség

Következő írás

A német margarin meg a zöldek

Egyéb Szösszenet

A fallikus szindróma

Azzal kezdődött minden, hogy egy képviselő fölmutatott egy táblát a Parlamentben. Ártatlan

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,