Illés bácsi gatyája, avagy esetem az albán fagylaltossal

2016.05.20.
Olvasták: 908

A magyar média pukkadásig fölfújta egy idős cukrász esetét. A dolog lényegét mindenki tudja, de ha ezt az írást netán ezer év múlva kiássák a homokból, a kései utódoknak mondom el: arról van (volt) szó, hogy az ÁNTSZ bezáratta a bácsi ötven éven keresztül működő magáncukrászdáját, mert nem voltak benne megfelelők a higiéniai követelmények.

A közösségi média azonnal rácuppant a dologra, és a bácsit áldozatként föltüntetve, kisebbfajta mozgalom szervezésébe kezdett. Így van ez, ha egy hatóság intézkedik: a közvélekedés az, hogy mögötte nem állhat más, csak a hatalmi önkénnyel fertőzött, állami – vagy EU-s – rossz szándék. Olyan ez, mint a vécére menési inger a reggeli kávé után: belénk idegződött és kész.

Aztán az egyik kertévé leforgatott egy riportfilmet a bácsiról, és ráirányította a kamerát azokra a koszos, rozsdás, mocsokkal meg miegyébbel kipingált gépekre, amelyekben a sokak által kedvelt finomságok készültek. A bácsi egy gombóc fagyival a riporternőt is megkínálta, de őneki valahogy nem akaródzott belenyalintani az anyagba, amit ezek után meg is tudok érteni.

Mindez énbelőlem azt az ősrégi emléket hívta elő, ami visszavezet szülőfalum regnálásának aranykorába. Az egykorvolt jugoszláv idők tespedt nyugalmáról van szó, amikor a koszovói albánok ebben a szép országban mindenütt pékségeket és cukrászdákat működtettek. A mi falunkban egy hullámbádogból készült fagyisbódénak örülhettünk. Az áru finom volt – csoda tudja, honnét vették ezt a tudást az albánok –, az egészségügyi előírások pedig ezekhez a mostani, EU-s macerákhoz képest nevetségesek. Amikor a faluközpontban akadt valami dolgunk, és zörgött némi aprópénz a nadrágzsebünkben, soha nem mulasztottunk el fagyit venni a siptároknál.

Ez így ment hosszú időn keresztül: ettük az albán fagyit, és nemhogy hasmenésünk, de még csak émelygős érzésünk sem volt tőle soha, nem beszélve a sokkal rémisztőbb szalmonelláról. Aztán, egy napon – emlékszem a munkából hazafelé jövet tértem le a bódéhoz fagyit enni – észrevettem, hogy a kalyiba mögött, egy madzagra kiaggatva ott száradnak a konyhai munka során használt kendők és rongyok. Szürke tónusba hajló egyensárga volt valamennyi, csakúgy, mint azok a gatyák, amelyek ott sorakoztak mellettük. Ebből arra következtettem, hogy az albán fagyis ugyanabban a lavórban csutakolta a cukrászkodáshoz használt rongyait, amelyben a gatyáit is, és egy életre elment a kedvem a portékájától.

Most már csak az érdekelne, hogy a fentebb emlegetett Illés bácsi gatyái milyen viszonyban álltak – vagy inkább lengedeztek – a mestersége gyakorlása közben használt törlőruhákkal. Idővel talán erre is választ ad majd a közösségi média.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: