A folyóról, az iratról, a támogatásról meg a levegőről

2016.05.04.
Olvasták: 735

Valahogy felkapott téma lett mostanában a folyóirat-támogatás. Azt mondják, a kormány egyszer s mindenkorra le akar számolni a kultúrával. Nem azért, mintha védeni akarnám a kormányt, de amikor a kultúra meg a pénz kéz a kézben járkálnak, az már a kormány mesterkedése nélkül is éppen elég apokaliptikus. Abba most nem mennék bele, hogy a világ sorsát alakító nagy műveket sosem pénzért hozzák létre a megalkotóik, hanem mert a téma nem hagyta őket békén, vagy mert úgy alakult. Ezzel  ellentétben az ún. kultúrműhelyekben egy egész bennfentes tagság eszik, iszik, okoskodik a köz pénzén tét nélkül. Nem nagyon szekálják magukat azon, hogy kikerül-e a köreikből valami világmegváltó, mert mindig lesz kéznél egy szakértő haver, aki bebizonyítja, hogy igen, csupa világmegváltó potyog le az asztalukról.

Nyeljük le a nyálunkat és fogadjuk el a tényt, hogy folyóiratokra – an block és ad naturam – nincs szükség. Még soha nem fordult elő, hogy valaki belepusztult abba, hogy megvonták tőle a folyóiratokat. Nem így van ez a vízzel, a levegővel meg még vagy ezernyi más dologgal. De ha már a kultúráról forog a szó, sokkal elképzelhetőbbnek tartom, hogy valaki a zene, a vizuális élmény, vagy a sporttevékenység megvonásába pusztuljon bele, mert ezek tevékenyen hatnak az érzelmi és fizikai állapotunkra, olyan folyamatokat eredményezve, amelyek végkifejlete beláthatatlan. De mihez kezdjünk egy (fő)szerkesztői önkény által összerakott művészeti vagy irodalmi periodikával? Precíz magánkutatásaim eredményei alapján bátran ki merem jelenteni, hogy ezeket a lapokat azokon a szerencsétleneken kívül, akiknek munkaköri kötelességük a velük való barátkozás, senki sem olvassa el. Irodalmi lap esetében ez még magukra az írókra is elmondható, mert olyan irigyek egymásra, hogy juszt se’ olvassák el mások írását.

A folyóiratok akkor is halódnának, ha a kormány pénztengert öntene alájuk, hogy bankjegyek hátán ladikozhassanak. Sokan ezt a netes publikálás elterjedésével magyarázzák, ám ez csak részben igaz. A nagy Nyugatnak sem volt néhány száznál több előfizetője, bár ez a szám még mindig jóval tetemesebb annál, amivel a maiak szerénykednek. A realitás valahol félúton ütközik össze a prognosztizált elmélettel: ha a lapok érdekesebbek, izgalmasabbak, fantáziadúsabbak, magazinszerűbbek, sokrétűbbek, látványgazdagabbak és nem utolsó sorban korszerűbbek lennének, talán még a piacról is képesek lennének megélni. Persze nem mindenki, mert a tisztán lila szövegekre, témákra szakosodott orgánumoknak a Jóisten sem lenne képes olvasót találni, de azok, akik meghallanák az idők szavát és váltanának, talán nem lennének menthetetlenek.

A másik megoldás: a nyomtatott forma minimalizálása és a digitális megjelenés erősítése lenne. Természetesen itt sem az ész nélküli nyomulást kell érteni, mert aki feltétlenül igényli, a modern nyomdatechnikák olcsósága miatt akár személyre szabott, megfizethető példányt is kaphatna kedvenc lapjából. Ugyanekkor arra is ügyelni kéne, hogy a neten is érvényes az elv, hogy a kevesebb néha több. Az irodalmi-művészeti portálok többsége az anyagbőségbe fullad bele. Ráklikkelünk az oldalra, és meglátva, mi minden tobzódik a nyitó oldalukon, máris pánikszerűen továbbállunk. Az értelmesebb, gondolkodóbb szerkesztők már ezen a téren is rájöttek arra, hogy nem kell naponta teletömni a felületet újdonságokkal, mert az felhígítja a minőséget. A lapzárta a neten is működik.

De a laptámogatás körül nem is ez okozza a gondot, hanem az, amiről senki sem beszél: a kormánytámogatás nélkül nem lesz szerkesztői jutalék és szerzői honorárium, bár ami azt illeti, az utóbbi eddig sem nagyon volt. Ez a legfájóbb mindenkinek, aki ebben az aurában hébe-korba megmártózik. A világmegváltó művön güriző író, vagy az új esztétikai kritériumot teremtő tanulmányon dolgozó elméleti szakember sem veszi rosszul, ha a kapitális munka egy-egy reszlijéért valaki átutal kisebb-nagyobb összegeket a bankszámlájára. Ha nem lesz állami támogatás, ez a dolog bizony megszűnik, mert az hiú ábránd, hogy azok a mágnások, akik eddig a sportot tömködték lobogó pénzkötegekkel, egyszer csak észbe kapnak, és a kultúrával kezdik megtenni ugyanezt.

Aki a lapkiadás körül forgolódik, világosan látja és érzi ezt a nihilt, és mert csupa iskolázott, okos emberről van szó, azt is tudják, mit kell tenniük, hogy ne kopjon fel az álluk. Ez pedig nem más, mint az eddiginél jóval direktebb, célratörőbb politizálás felvállalása. Azok a folyóiratok, akik begyalogolnak a napi (bulvár)politika mezejére, minden valószínűség szerint meg fognak maradni még egy ideig, mert bár nem tömegekről van szó, abban azért a politika is okkal reménykedhet, hogy mértékadó, véleményformáló szerzők tartózkodnak a hátterükben. Ideig-óráig megéri hát őket támogatni, de ez már nem kultúra, és még csak nem is létszükséglet.

És ha már itt, a létszükségletnél tartunk, a végére egy érdekesség: Kínában boltokba került a palackozott ausztrál levegő. Egy flakonban állítólag 130 belélegzésre elegendő légmennyiség található. Abba már bele sem merek gondolni, hogy ez mire elég.

Ne hagyja ki ezt sem: