Egy különleges meghívó

negy

Meghívót kaptam, olyan igazi, felbélyegzett borítékba helyezettet, szépen kézzel címzettet.

A feladó neve alatt pici piros tojás kézzel festve. Még a sokat tapasztalt postás is – kicsit már belefáradva a rengeteg számla meg hivatalos levél kihordásába – megcsodálta.

Egy kis faluban kiállítás nyílik, állandó kiállítás a faluház egyik szobácskájában. A falu is kicsi – s egyre kevesebb és öregebb a lakója –, a gyűjtemény se olyan nagy, de szép. Létre hoztak valamit. Önerőből. S ezt az egészet Mihály bácsi indította el. Aki egy szép napon fehér inget vett, fekete ünnepi kabátot, és beballagott a falu központjában lévő mindenes házba. Csak így hívták ezt a szép régi épületet, ami régen községházaként működött, aztán amikor az megszűnt, üresen állt egy darabig. Lelkes kis csoport kinyittatott egy termet, berendezte, hetente összejövetelt tartottak a nyugdíjasok, aztán néha a vadászok is elkérték, meg az a néhány kismama a csemetéjével. Panasznapkor szomszédból jött át a polgármester. Kezdett éledezni a ház. Mihály bácsi pedig úgy döntött, itt az ideje, hogy 70 éven át féltve gyűjtögetett kincseit a falura bízza. Nézegethessék az itteniek, a néha még haza látogatók meg a véletlenül betévedők is. A megnyitón nem voltak hivatalosan odarendelt szónokok, kirendelt csoportok, hogy minél nagyobbnak tűnjön a tömeg. Aki jött, magától jött, azért mert segített, mert érdekelt volt, kíváncsi, és végre volt egy kis mozgás. Mihály bácsi zavartan gyűrögette a kalapját, csak hosszas kapacitálásra volt hajlandó beleszólni a kicsit recsegő mikrofonba.

– Mindig itt éltem én a környéken, kint a tanyán – kezdte, s néhány hozzá hasonló korú férfi rábólintott – kedvesapámékkal. Heten voltunk testvérek, mind fiú, bizony jó anyánk feszt mosott a tekenőben a ház előtt, meg főzött, mert ennyi éhes szájat nem volt könnyű betömni. Dolgoztunk mi is, mindenki azt, amit a kora elbírt. De nem is erről akarok én beszélni – nézett körül zavartan a legszebb ruhájukat felvett falusiakon s a néhány kívülről érkezett vendégen. Hanem arról a 70 évvel ezelőtti húsvétról. Tíz éves voltam, amikor a két bátyám elvitt magával locsolkodni. Amikor megtudtam, vagy két napig aludni se tudtam az izgalomtól. Anyám szegény nem nagyon akarta, de apánk rálegyintett, majd ügyelnek rá a nagyok. Felöltöztünk illendően, aztán szép sorban bejártuk a rokoni-baráti tanyákat, bejutottunk persze a faluba is. Szagos szappanos vízzel locsoltuk meg illendően a lányokat, asszonyokat.

Kínálgattak bennünket kaláccsal, sonkával, ilyenkor a legszegényebb is kitett magáért, ahogy a tehetségéből futotta. Ügyes kezű nők lélekből született pingált tojásaival raktuk meg a tarisznyákat. Gábris bátyám nagy selyma volt, tréfára járt az esze srófja mindig. Hát kitalálta, hogy dobálózzunk a tojásokkal. Magas volt a kedve, hisz mindenütt csak belenyalintott a savanykás borba, kerítésszaggató pálinkába. Hát, így történt, hogy a sok szép remekművet elpocsékoltuk a hazafelé vezető úton. Másnap meglátta apánk a sok összetört tojást a fák derekán, csőszkunyhó meg az ólak oldalán, tetején, a poros földön összetiporva. Kihívott bennünket az udvarra, aztán azt mondta nagy csendesen, hogy aki nem becsüli meg a más munkáját, törekvését, szégyent hoz magára meg a családjára is. Nézett ránk sötét komolyan, aztán olyan emberesen elvert bennünket a szekér oldaláról levett ostorral, hogy hetekig nyögtük. Amikor kibicegtem az istállóba, ott volt felakasztva a tarisznyám. Sarkában meghúzódva egy gyönyörűen festett tojás, kék nefelejcsekkel díszítve. Ez megúszta a mi duhajkodásunkat. Most főhelyen van – mondta kicsit krákogva, s kinyitotta a barnára pácolt ajtót. Bent üvegtárlókban, szép selymeken elhelyezve több száz gyönyörű hímes tojás.

–  Azóta a húsvét óta gyűjtöm – mondta csendesen az öreg Mihály, s szavai mögött felsejlett az a régi-régi húsvét, s  apja-anyja, bátyjai homályba vesző  alakja.

A tojások gyönyörűek voltak, de a legszebb az a kicsit már bebarnult kék ibolyás.

Előző írás

Vízvilágnapi lamentáció

Következő írás

Az irodalmi szamuráj

Egyéb Szösszenet

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,