A boszorkány fia

Itt: Könyvekről
bosz

Rosemarie Schuder neve ma már nem túlságosan ismert a magyar olvasóközönség előtt, pedig volt idő, amikor a honi könyvkiadás keménytáblás, védőborítós kiadványokkal tisztelgett előtte. Mindez még a régi, NDK-s időkre tevődik, mert Schruder 1952-től egészen a német újraegyesítésig ennek az államképződménynek volt lakója. Negyven éven keresztül egymás után láttak napvilágot a művei – javarészt parabolaszerű áltörténelmi munkák –, amelyek könnyedén átcsusszantak az akkori ideológia szűrőjén és ha már átcsusszantak, hathatós állami segítséggel meg is találták az olvasóikat.

Színtiszta véletlen, hogy egy ismerősöm könyvespolcán kezembe akadt az 1958-ban kiadott (hozzánk villámgyorsan, már 1959-ben megérkezett) Keplerről írt életrajzi regénye, A boszorkány fia. A könyv maga idejében igényes, sőt egy kissé talán túlreprezentált árunak számított – még egy cetlit is találtam benne a szakszerűen lefolytatott és semmilyen hibát nem talált nyomdai ellenőrzésről –, és bár a híres emberek életútja fölé mindig hűs árnyékot terít az aktuálpolitika, jogos a feltételezés, hogy bizonyos történelmi léptéken túl már nem működik ez a jótékonynak éppen nem nevezhető védőernyő.

Kepler esetében a 17. század elején kialakult politikai és ideológiai abszurditások voltak az írónő számára érdekesek. A történet középpontjában nem is a császári matematikus – egyébként az ő sorscsapásokkal jócskán telehintett magánélete a politikai áthallásoktól mentesen is hálás regénytéma –, hanem az édesanyjával megtörtént boszorkányper áll. A 20. század ötvenes éveiben, a sztálini szocializmus beszűkült perspektívájából ennél abszurdabb helyzetet el sem lehetett képzelni, úgyhogy a cenzoroknak sem lehetett sok kifogásuk a szöveg ellen. Azonnal megérthették a lényeget: Schuder azt üzente ezzel a regényével, hogy a régi, levitézlett korban egy primitív, légből kapott rágalommal is bárkit tönkre lehetett tenni, és ez ideológiai szempontból teljesen rendben volt. Pedig aki gondolkodott, láthatta, hogy a szovjet világ hajszálpontosan ugyanígy működött.

A regényből természetesen nem bontakozik ki semmilyen mögöttes tartalom, pl. kvázi ellenzékiség vagy ennek a párhuzamnak akár csak a leghalványabb sejtetése. Schruder hermetikusan illeszkedik saját szövegének alapos tárgyi tudással felcölöpözött világába, de hiába minden profizmus, az eredmény csupán tisztes középszer. Nyilvánvaló, hogy az őt körülvevő világban Kepler csak egy érdekes mellékszereplő, mert a központi téma az a bizonyos boszorkányper, ám ennek az egyébként remek irodalmi lehetőséget tartogató epizódnak sem sikerül megfelelő módon teret biztosítani. Lazán, felületesen, elnagyoltan megírt könyvről van szó, amelyben haloványak a dialógusok, a jellemábrázolás pedig a didaktikusság szintjére esik vissza.

És ahogy az ilyen esetben lenni szokott, az irodalmiasság felépítménye idővel összeroskad a saját súlya alatt és maga alá temeti az egész konstrukciót. A könyv végigolvasása után cseppet sem kerülünk közelebb Keplerhez, mint előtte voltunk, a 17. század zavaros politikai viszonyainak megértéséhez pedig elő kell vennünk a Wikipédiát. Egyetlen dolog válik csak biztossá: Schruder ennek a történetnek a tükrében megmutatta, milyen az, amikor az elvakult, bigott vallásosság elegyedik a politikával. Valójában nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy A boszorkány fia, ha nem is meghatározó, de érdekes olvasmánnyá váljon, ám ez a vonat elment és úgy tűnik, nem is jön vissza még egyszer, mert mintha az életrajzi regények ideje is leáldozóban volna. De a múlt század ötvenes éveiben még másféle szelek fúltak – hogy mifélék, azt most inkább ne firtassuk.

 

  • Kidolgozottság
  • Hitelesség
  • Mélység
  • Karakterek
  • Nyelvezet
  • Stílus
  • Újszerűség
  • Olvasmányosság
2.8

összegzés:

Közepes alatt

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.