A gyorsevéses olvasás mélylélektana

Kevesen tudják, hogy a kollektív tudattalan fölfedezőjeként ismert neves svájci pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung életének egy dicstelen periódusában titkos laborkísérleteket folytatott, hogy a gyorsevés és az olvasási kényszer közötti összefüggést megtalálja. Azt már előtte is sokan sejtették, hogy az olvasás és az evés atavisztikus módon kapcsolódik egymáshoz, így például Hegel is foglalkozott az evés fenomenológiájának olvasásba áttűnő jelenségeivel, de kétségtelenül Jung volt az első, aki megtalálta a kapcsolatot a heves ételfogyasztás és az olvasási vágy kialakulása között. Pszichiátriai megfigyelései alapján arra jutott, hogy az ember, mint autonóm, döntéshozó lény, azért folyamodik a gyors lefolyású zabálás módszeréhez, mert a testi élvezet ennek szellemi síkra helyezésére predesztinálja.

Mindez természetesen a tudatalattiban megy végbe, amire már Freud is célzott, sőt Junghoz hasonló irányból – a juhtúrós knédlit véve alapul – közelítette meg a témát, de mivel kettejük barátsága csúfos véget ért, ezeket a vizsgálódásokat teljes egészében feladta.

A csalódott Jung eztán mintegy dacból fordult az evés alapú olvasás mélylélektana felé. A kísérletezést természetesen titokban végezte, mert nem akart nevetségessé válni, ráadásul a házassága is válságba jutott – állítólag azért került összetűzésbe a feleségével, mert be akarta neki bizonyítani, hogy a mosogatás az elmebetegség egyfajta örökletes formája –, emiatt végül feladni kényszerült a gyorsevés terén végzett, egyébként ígéretes kutatásait.

Ma már tudjuk, hogy a gyorsevéses olvasási vágy az egyik leggyakoribb lélektani kórság, amely civilizált világunkat sorvasztja. Figyelembe véve, hogy az ENSZ statisztikák szerint ilyen komplikációk következtében évente több ezer ember jut a reménytelenség peremére, kimondhatjuk, hogy égetően fontos lenne a téma minden eddiginél alaposabb megközelítése. Különös tekintettel arra, hogy Jung óta a betegség mutálódott is, mert a gyorsevés újabban már nem az olvasási vággyal, hanem a mobiltelefon vagy a tablet nyüstölésének viszketeg kényszerével kötődik össze.

De nem kezdtünk volna bele ebbe a fejtegetésbe, ha a végén nem mondhatnánk valami reményt keltőt: az EU nemrég különbizottságot hozott létre, hogy eltökélt célkitűzést folytasson a gyorsevéses olvasás részletes elemzésére és az ellene folytatott harc metódusainak kidolgozására.  A tervek arra irányulnak, hogy egyelőre nem szabnak gátat a gyors és nagy mennyiségű ennivaló fogyasztásának, csupán a kísérőjelenségként itt-ott még mindig meglévő olvasási kényszert zaboláznák meg, ami a fejlettebb régiókban a multimédiás terápiák ellenére továbbra is népbetegség.

A bizottság emiatt olyan irodalmi és zsurnálanyag használatát javasolja, amely étvágycsökkentő elemeket tartalmaz. A legfrissebb kimutatások azt detektálják, hogy minden okunk megvan a reménykeltő optimizmusra, ha az okostelók és tabletek már eddig is kimagasló használatára ráteszünk még egy jókora szeneslapáttal.

Ez pedig ugye, megoldható?