Verejtes Edomér
Nyakunkon az évvége, amivel egyenes arányban teljesedik ki bennünk a leküzdhetetlen vásárlási vágy földöntúli érzése. Habár a korszerű orvostudomány mindent megtesz annak érdekében, hogy az esztelen pénzköltést (vásárlást) a gyógyszerárak növelése képében minimálisra csökkentse – vagy ha ez nem megy, akkor a maga javára fordítsa –, mindez idáig nem történt komoly áttörés az ügyben. Hiába minden tudományosság, továbbra is ész nélkül vásárolunk, és többnyire haszontalanságokat.
Néhány nappal ezelőtt rebbent fel fészkéről az a netes infó, hogy Kínában valóságos vásárlási hisztéria vette kezdetét, és bár sokan azt prognosztizálták, hogy ez megmarad lokális jelenségnek, a kórság járványszerű gyorsasággal ölt globális méreteket. Végső ideje hát, hogy mi is górcső alá vegyük ezt a nyavalyát és megvizsgáljuk, hogy az irodalmi életre vajon milyen módon vetül rá ez a csúf árnyék, már ha rávetül egyáltalán.
Mivel szerkesztőségünkben csupa vékonypénzű ürge lakozik, elmondható rólunk, hogy vásárlásilag a megfigyelői státusz pozitúrájában tetszelgünk. Hasonló ez ahhoz a helyzethez, amit e sorok gépbe pötyögésekor Magyarország elfoglal a nemzetközi menekültügyben, és mint ilyen, kissé csalóka képet fest önmagáról. Lehet, hogy ma még nem áramolnak hozzánk a menekültek, de ki tudja, mi lesz holnap vagy holnapután. Ugyanez a helyzet a vásárlási téboly tekintetében is: ma még teljes körű védelmet biztosít számunkra saját pénztelenségünk immunrendszere, de ha ne adj’ isten a közeli jövőben megfertőz bennünket egy kis pénzmag, úgy rohanunk majd vásárolni, mint egy gepárddal keresztezett zombi, ha friss agyvelőre támad gusztusa.
Az izgalmat mégsem ez a több mint hihető jövő okozza számunkra, hanem az, hogy a pánikszerű vásárlási roham milyen módon realizálódhat az irodalom berkeiben. Sokan vannak, akik az irodalmat ebből a szempontból abszolút steril területnek tartják, arra a tapasztalati tényre hagyatkozva, hogy a könyvkerekedésekben eléggé ritkák a tolongásos jelenetek, másrészt köztudott, hogy a netes olvasmányokért ebben az országban nem nagyon szokott fizetni senki. Még hírért vagy publicisztikáért sem, pedig azoknak megvan a saját stabil fogyasztói rétegük, ám az irodalom – mint valami kiterjedés nélküli ős-lélek – csak lebeg a nagy nihil fölött. Szép hazánkban nincs hatékonyan működő irodalmi tőzsde – habár a Regénytár néhány éve felvetette ennek szükségességét –, ahol a kereslet-kínálat törvényszerűségei szerint árazódhatnának be a versek meg a novellák.
Mindezt figyelembe véve tudományos különbizottságunk egyértelműen azt a megállapítást tette, hogy az irodalmi életben egyhamar nem várható pánikszerű vásárlási roham kialakulása. Aki az írást áruként próbálja forgalmazni, nyugodt lehet afelől, hogy az elvadult vásárlók özöne nem fogja tökre tenni a meditatív magányra hajazó lelki békéjét. Tudománytalan megfogalmazással élve: itt, Magyarországon írott termék csak akkor adható el számottevő mennyiségben, ha egy másik árucikk kapcsolt termékeként szerepel. Ilyen formán a politikai üzenet vagy a médianépszerűségből fakadó ócska szélhámoskodás is alapárucikknek tekinthető, ám ez már nem az irodalom szűkebb értelemben vett fenségterülete, úgyhogy ha valamilyen sikerkönyv kapcsán ki is alakul egy kis hisztériaszerű felvásárlási jelenség, ahhoz az irodalomnak az égvilágon semmi köze.
A végkövetkeztetés tehát az, hogy ha olvasóink félnek a vásárlási láztól, pontosabban attól, hogy megfertőződnek és pánikrohamot kapnak, bátran és mellékhatások nélkül kikúrálhatják magukat valamelyik mai magyar író kötetének megvételével. A halálnál is biztosabbak lehetnek benne, hogy nem fognak rákapni a dolog ízére, és nem lesznek a kortárs irodalmi művek gyógyíthatatlan szenvedélybetegei.
