Szemét és kultúra

Olvasták: 254

szemet_i

A tudományos kutatás ősidők óta próbálja kideríteni, hogy vajon mely termék az, amit az ember bárhol, bármilyen körülmények között képes előállítani. Mostanra kiderült, hogy ez bizony a szemét, amelyet a világűr kietlenségében és a trópusok bujaságában egyaránt hatékonyan termelünk. Gyakorlatilag mindenből szemét lesz, amihez az ember hozzányúl, csak ki kell várni az ehhez szükséges inkubációs időt, ahol pedig az ember megjelenik, ott kísérőjelenség gyanánt a szemét is fölbukkan.

A szemét meg a kultúra összekapcsolódása már bonyolultabb kérdés. Tudván tudjuk, hogy a Föld lakóinak nagy része méla undorral fordul el a szeméttől, de aki kitart mellette a bogarászgatása által jelentős vagyonra tehet szert. Mindebből az következik, hogy a szemét korántsem értéktelen, hanem egyfajta lekondenzálódása mindannak, amit az ember a gyártás és a fogyasztás őrült körforgása közepette melléktermékként létrehoz. Gondoljunk csak arra, milyen finom pálinka keletkezik a borgyártás során gyakorlatilag szemétként visszamaradó szőlő héjából, vagy ha már itt tartunk, a gyümölcsfeldolgozás közben spontánul létrejövő cefréből, különös tekintettel a sárgabarackra.

Van viszont egy látszólag értelmetlen szemétfajta, amely bonyolult és megfejthetetlen, akár a kortárs magyar szövegirodalom. Az utcán szétszórt hulladékra gondolok, amely akkor üti fel a fejét, ha egy nagyobb létszámú tömeg verbuválódik egybe. A közfelfogás szerint ez a zagyvalék a méla undor és a megvetés táptalaja, és mint ilyen, szegénységi bizonyítványa annak a csoportnak vagy csődületnek, amely őt megteremtette.

Csak felszínes, elnagyolt és filozófiailag slendrián okoskodás vezethet erre a gondolatra, amely bizony szöges ellentétben áll a valósággal. Ha azt vesszük alapul, hogy a szemét mélyen és rejtőzködve bár, de értéket hordoz, és hozzávesszük azt, hogy minden egyes nép a szemét gyártása terén mutat a legnagyobb kreativitást, akkor a harmadik országban kifejtett szemetelés egyfajta kulturális termékbemutatóként is értelmezhető.

A szemét magunk után hagyásával jelezzük, hogy számunkra nem idegen az a kultúra, amelynek közegébe léptünk, mert otthonossági érzésünkben képesek vagyunk a szemetelés komplex műveletére. Ilyenformán logikus és nyilvánvaló, hogy minél több a magunk után hagyott szemét, annál biztosabb az általunk küldött jelzés, hogy értjük és szeretjük vendéglátóink kulturális szokásait.

Nyilván ennek a fordítottja is igaz: ha egy árva papírfecni nem sok, annyi szemetet sem hagyunk magunk után, egyértelműen a dacos, agresszív kívülállásunkról árulkodunk, ami kézen-közön a rebellióval tart rokonságot.

Szeressük tehát a hozzánk jövő, két kézzel szemetelőket, mert azzal, hogy hulladékukat ott hagyják a falaink tövében, az irántunk érzett családias, kötetlen, barátságos tiszteletüket mutatják. Ugyanígy tegyünk mi is, ha majd külföldre vetődünk, és a csillogóan tiszta utcákon szemetelési késztetést érzünk: szórjuk szét bátran a szemetünket, mert szeretni fognak bennünket érte. Ha mégsem, akkor ez a filozófia még csiszolgatásra szorul.

Lapunk megbízott főszerkesztője, redaktor, tápszergyáros, több iskolaújság és irodalmi periodika (egyebek mellett a Tébolyda című, a kortárs magyar irodalom színe-javát felvonultató antológia) szerkesztője, szerzője, a Rejtő Jenő által kabarétréfa-szereplői rangra emelt Bebői Ede tápszergyáros dédunokaöccse.

Egyéb Szösszenet

Pultoslány Bea beszól

A legnagyobb arcok sorozat              Rajz a régi világból – életképek a magyar kocsmakultúra legszebb napjaiból Gyarapodik