A szétvert fejű ember

2015.07.01.
Olvasták: 929

szetvert

José Ferreira da Silvát tavalyi (2014-es) portugáliai körutazásom során ismertem meg. A coimbrai egyetem lépcsőjén üldögélt és csakúgy, mint a társai ajándéktárgyakat próbált rásózni a turistákra, hogy némi tanulmánysegítő bevételhez jusson. Csakhogy ő a többiekkel ellentétben nem fekete posztóköpenyes figurákat árult, hanem a saját írásait. Ez keltette föl az érdeklődésemet, és miután angolul valahogy szót értettünk egymással, megvettem tőle ezt a novellát, amelynek most készült el a fordítása. Olvassák, kóstolgassák, akár a finom coimbrai borocskákat szokás. (Majoros Sándor)

Tegnap ismét meglátogatott a szétvert fejű ember. Most sem érkezett üres kézzel: szatyrában egy üveg jóféle coimbrai borocskát rejtett, amit szokása szerint jelentőségteljesen megkotyogtatott, mielőtt rátette volna az asztalra. Ilyenkor én diszkréten bólintok, hogy a fejmozgásom ne legyen túl látványos, mert neki ugyebár ilyesmire nincs lehetősége, aztán széket tolok a feneke alá. Igyekszem otthonosan mozogni a bútoraim közt, de ugyanúgy feszélyezve érzem magam, mint amikor mesterember jön a lakásomba.

Nem tudom megmondani, mióta ismerem ezt az embert. Még az is lehet, hogy én vertem szét a fejét valami énekes, táncos mulatságon, vagy valamelyik külvárosi csehóban, ahová életem egy elhallgatni való periódusában gyakran járogattam, de lehet, hogy csak így született.

Vendégem alapjában véve kellemes társaság. Nem fecseg sületlenségeket, nem kapaszkodik bele a szavaimba, hogy aztán kifacsart citromként a sarokba hajítsa őket, és nem issza meg előlem a jóféle coimbrai borocskát. Nyilvánvaló, hogy ez a szétvert feje miatt van, mert azzal inni és beszélni ugyebár képtelenség, de gyanítom, hogy ha nem szétvert fejű, hanem, mondjuk, kibelezett lenne, akkor sem viselkedne másként.

Órákig hunyászkodunk a kopott abrosszal letakart asztalnál, és nézzük a borocskát, amit az iránta érzett szolidaritásból én sem kóstolok meg. No, ez a nézegetés azért kicsit túlzás, mert a szétvert fejű ember állapotából adódóan bámulni sem képes. Régebben még elővette a nadrágzsebéből a szemgolyóit, és jelzésszerűen kirakta őket az asztalra, de egy ideje ezzel is fölhagyott. Talán mert a golyóit – lehet, hogy mind a négyet – elvesztette valahol a város forgatagában, ám ez legyen az ő gondja.

Ha én is szétvert fejű lennék, könnyedén megértenénk egymást, mert mind a ketten a hallgatás univerzális nyelvét beszélnénk, de így, hogy csak egyikünk szétvert fejű, bizony jókora hézag feszül közöttünk. Nem várhatom el tőle azt, hogy alkalmazkodjon hozzám, és ne legyen szétvert fejű, ha már egyszer az, ő pedig bárhogy is szeretné, hogy én is szétvert fejű legyek ezt nem tudja az értésemre adni. Csupán gyanítom, hogy ez a szándéka, mármint hogy a szétvert fejűség mellett agitál. Idejön, elhozza a finom coimbrai borocskáját, amit a távozása után azonnal beleöntök a mosogatóba – ökör iszik magában –, és ugyanazt az idegenszerű érzést gerjesztem magam körül, amit a javító mesteremberek távozása után. Időbe telik, amíg újra megszokom, hogy én vagyok az úr a saját portámon.

Az enyémmel ellentétben a szétvert fejű ember türelme végtelen: ha beteszi hozzám a lábát, úgy viselkedik, mintha övé lenne az egész örökkévalóság. Hiába tolom elé a tojásfőzéskor használt rozoga vekkert, költőiesen szólva: a füle botját sem mozgatja. Ahogy múlnak a percek, úgy érzem magam egyre kellemetlenebbül, mert valljuk be: nincs annál kiborítóbb, amikor a vendég csak terpeszkedik a maga szétvert fejével, és könyörtelen nyugalommal hagyja, hogy a vendéglátója cirkuszi majomként produkálja magát. Rossz vicceket mesélek, szakállas történetekkel anekdotázok, nyomom az ócska, urbánus szöveget, mert az a rögeszmém, hogy ez az alak unatkozik. Bárcsak megmaradt volna valami töredékes, torz arckifejezése, hogy leolvashassam róla a gondolatait, és rátelepedjek a hullámhosszára, mert így pokolian nehéz vele kijönni. Megállás nélkül beszélek, és közben az jár az eszemben, hogy egy olyan ember előtt kérkedek a beszéd képességével, aki a szétvert feje miatt ilyesmire képtelen. De ő a legkevésbé sem zavartatja magát, sőt, az a gyanúm, hogy ha volna neki mivel, csak mosolyogna ezen az egészen.

Mérhetetlenül irritáló ez a szótlan magabiztosság. Mintha vallatótiszt előtt ülnék, akinek bármit mondhatok, a hallgatás erőszakosságával késztet újabb és újabb titkok kifecsegésére. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben szétverném a nem létező fejét ennek az alaknak, és irigylem azt az idegent, aki ezt valahol, valamilyen úton-módon már megcselekedte. Ha egykor sajnáltam is, az iránta érzett szánalmam ma már elpárolgott. Coimbrai borocska ide-vagy oda, ez a látogatás számomra a lehető legkegyetlenebb tortúra, és talán neki is az, mert itt két világnézet feszül egymásnak. A szétvert fejűség nyugodt magabiztossága lassan, ám biztosan maga alá gyűri a nem szétvert fejűség labilis csapongását. Tudom, érzem és akár le is fogadom, hogy egyszer majd szelíden megveregeti a vállam, és a kezemet megragadva elvonszol valahová, ahol az emberek kölcsönös egyetértésben verik szét egymás koponyáját.

De a sejtés még nem bizonyosság, és mert nemigen vagyok hajlandó kötélnek állni, szétvert fejű ismerősömnek erőlködnie kell, hogy meggyőzzön. Ha nem volna miszlikbe aprítva a feje, ez nem is okozna neki gondot, de akkor hogyan szónokolna a szétvert fejűség mellett? Szinte látom, hogy fapofával hátrasimítja a homlokára csúszó tincseit, majd kicsit előrehajolva, jelentőségteljesen azt mondja: gyere, pajtás csatlakozzál hozzánk, mert hiszen lélekben már közénk is tartozol. Nem tudom, hogy sírjak-e ezen vagy inkább nevessek, mert hát patthelyzet van: kölcsönösen nem értjük meg egymást, ami maga a legtökéletesebb egyensúly. Szétvert fejű ismerősöm emiatt kénytelen újból és újból költségbe verni magát – a coimbrai borocskára gondolok –, én pedig vendégül látom, és színlelt kedélyességgel próbálom szórakoztatni. Mind a ketten hazudunk, és ez még jó ideig így is marad.

Ezzel a gondolattal tessékelem ki végül valamilyen suta ürüggyel, aztán gyorsan bezárom utána az ajtót. Még hallom, hogy lefelé csoszog a lépcsőn, és hogy nyikorogva kinyílik, majd recsegve becsukódik a kijárat vaskapuja. Ekkor könyvelhetem el végre, hogy ismét egyedül vagyok. Most már gátlástalanul utálhatom, hogy nincs gondja kalapra, arcvízre, hajzselére, a borotválkozás nyűgeiről nem is beszélve. Igaz, hogy nekem rengeteg pénzem rámegy a fejem karbantartására, de inkább pusztuljak el szabályos fejű átlagpolgárként, mint hogy egy ilyen sunyi, tekintetkerülő alak váljék belőlem. Sosem leszek ilyen, ebben nagyon magabiztos vagyok. Ha akarnám azonnal el is végezhetném magamon az igazságot föltáró rutinvizsgálatot, de valahogy nem akaródzik megérinteni az arcomat.

Félek, nem élném túl a megrázkódtatást, ha az ujjaim csak a semmit tapogatnák.

José Ferreira da Silva

Fiatal portugál novellista.

Ne hagyja ki ezt sem: