Gyűlöletpéldány

Itt: Szösszenet

Lezárult a nagy könyves hajcihő, amelynek során a budapesti Vörösmarty téren hatalmas, hömpölygő embertömeg napokon keresztül próbálta elhitetni a világgal és önmagával, hogy az olvasás hagyományos módja – csakúgy, mint Lenin elvtárs – élt, él és élni fog. A manifesztáción óvatos becslések szerint is eszméletlen mennyiségű könyv talált vevőre, hogy a békés otthonokban a polcok háborítatlan magányában aktív porfogóvá váljon.

A könyvheti jellegzetességek és specialitások között kiemelt helyen szerepelt az ún. tiszteletpéldány, amelyet azok a szerzők kaptak, akiknek a kiadójuk nem tudott vagy nem akart honoráriumot fizetni. Többnyire a vers- és prózaantológiák szereplőit szokás kifizetni ezzel a módszerrel, amivel nincs is semmi baj, mert az író ma már annak is örül, ha nyomtatásban látja a nevét. A tiszteletpéldányt már csak emiatt is különös kegynek, égi mannaként ölébe pottyanó ajándéknak vagy még ennél is vadabb dolognak tartja, és miután a hóna alá csapja, vígan kacsázik a vele ellentétben minden egyes kiadványért fizetni kényszerülők rengetegében.

Számunkra mindez nem lehet érdekes, mert a tiszteletpéldánynak az idők kezdete óta hagyománya van. Lehet, hogy már a fáraók is így fizették ki a kőtáblák ügyes kezű faragóit, például úgy, hogy ingyen és adómentesen hazavihettek néhány szakajtónyi kavicsot. Ennél sokkal érdekesebb az a hipotézis, hogy ha már van tiszteletpéldány, akkor az akció-reakció elve szerint gyűlöletpéldánynak is léteznie kell. Olyan ez a könyvek világában, mint a fizikaiban az antianyag. Azt éppenséggel nem lehet tudni, hogy kapott-e már valaki a történelem során szánt szándékkal gyűlöletpéldányt (a méreggel átitatott köteteket ne számítsuk be), de az több mint valószínű, hogy némely esetben a nem gyűlöletpéldány is képes átváltozni gyűlöletpéldánnyá.

Gondoljunk csak bele abba a helyzetbe, ha mi is írók vagyunk, de valamilyen alkotói vagy egyéb válság miatt évek óta egy huncut mondatot is képtelenek vagyunk kisajtolni magunkból. Az olvasókra nézvést ez még nem lenne baj, ám ha ebben a sebezhető állapotunkban mégis kitántorgunk a könyvhétre és rábukkanunk az ott dedikáló írócimboráinkra, akik mosolyogva nyújtják át nekünk az idén megjelent sokadik kötetüket, nos ez esetben a kiadvány rögtön átalakul gyűlöletpéldánnyá.

Gyűlöletpéldány az is, ha rászaladunk egy számunkra unszimpatikus médiaszereplő vagy politikus könyvére. Ezeknek már a látványától is okádni tudnánk, hát még ha valamelyik mit sem sejtő ismerősünk meg is lep velük bennünket! Az ajándékot kénytelenek vagyunk elfogadni, de úgy cipeljük, mintha izzásig hevített serbli lenne, amelyből dögletes bűzt eregetve pusszog a szar. Alig várjuk, hogy föltűnés nélkül megszabadulhassunk tőle.

Nem utolsó sorban pedig gyűlöletpéldány lesz minden olyan könyv, amelyet a könyvheti kavargás fölfokozott idegállapotában, és mert bennünket is elkapott a tömegsznobéria, csak úgy, minden szándék és józan olvasási kedv nélkül megvásároltunk. Otthon, az észhez térés magányában eszmélünk rá, hogy mindezek nélkül prímán meglettünk volna, és előbb következik be a világbéke, mint hogy bármelyiket is végigolvassuk. A rájuk költött pénz már most is hiányzik, és rágondolni is szörnyű, mi lesz majd a hónap végén. Legszívesebben szemközt köpnénk önmagunkat, aztán meg ezeket a csinos, de amúgy teljesen érdektelen, kinyitva pedig egyenesen riasztó könyveket, és gyorsan besuvasztjuk őket valami homályos zugba, hogy legalább a látványuktól ne kapjunk idegfrászt.

A gyűlöletpéldányok elterjedtsége ebből a nézőpontból már igen jelentősnek mondható, és még csak a felszínt kapirgáltuk meg. Aki ennél több borzongásra vágyik, vizsgálja meg a saját könyvállományát, de alaposan és őszintén. Azt ebook olvasók például nem számítanak.

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Nemzetközi hírű irodalomfizikus, az írás és az atomfizika kapcsolatának kutatója.