Brkvics Alojz
Mostanában minden valamire való rendező sci-fi-vel vagy horrorral próbál nyomulni. Az sem ritka, hogy a kettőt ötvözik és olyan eredményre jutnak, ami már köszönő viszonyban sincs sem filmmel, sem a művészettel, mert az, amit a néző fogyasztásra kap, csak egy undorító, mocskos betegség. Nagy divatjuk van pl. az emberi civilizáció végét jövendölő zombimoziknak, az űrlényes horroroknak meg az időutazásos fantáziáknak.
Aki a filmes világban jottányit is számít, vagy akár csak egyszer is labdába (filmtekercsbe) rúgott, hogy meg ne szólják, sietve kicsomagolja a képzeletbeli elemózsiás tarisznyájából a maga Zs a négyzeten kategóriás sci-fi porcióját, és parasztos egyszerűséggel vagy főuras eleganciával, de mindenképpen rárakja erre az összeroskadásig terhelt képzeletbeli svédasztalra, amelyről gyomorepe módjára csordogál lefelé a szörnyek és űrlények összepréseléséből képződött nyúlós massza.
De azért vannak reményt keltő kivételek is: a 1985-ös Vissza a jövőbe például ma már olyan hivatkozási alap, amely az időutazásos témák emlegetésekor megkerülhetetlen. Csakhogy Dr. Emmett Brown találmánya eléggé elavult módon még a technika és a tudomány talapzatára épült: a DeLorean 1.21 GW energiát használva és 88 mérföld sebességet elérve alakult át időgéppé. Ez szolgáltatta a bonyodalmak jelentős részét, mert ugyebár nem minden trafikban kapható 1.21 GW-os ceruzaelem, és az a 88 mérföld sem éppen gyalogtúra. Ugyanilyen üdítő kivétel volt a 2004-es Pillangó hatás (rendezte Eric Bress és J. Mackye Gruber, főszereplő Ashton Kutcher), amelyben az időutazás alapja nem egy találmány volt, hanem egy képesség: azok az emlékek váltották ki, amelyeket az időutas egy korábbi életperiódusában papírra vetett. És most – bár ezt a sort a végtelenség, pontosabban egy köpcös tanulmány terjedelmi szintjéig lehetne nyújtani – itt van egy újabb ötlet, amely szerint az időutazás se nem száguldó masina, se nem képesség, hanem egy elkattintott fotó, amely nem az adott pillanatot, hanem a 24 órával későbbi állapotot rögzíti.
Az ötlet vitathatatlanul zseniális, mert hiszen az ilyesmi sci-fitől függetlenül is benne forog az észjárásunkban: milyen jó lenne, ha megvehetnénk a holnapi újságot, benne a nyertes lottószámokkal! Igen ám, de mit kezdhetünk egy olyan polaroidképpel, ami semmi mást nem mutat, csak a szobánk ablakát hajszálpontosan 24 óra múlva. Egyet tehetünk: egy cetlire ráírjuk a nyertes számokat, és üzenünk magunknak a jövőből, merthogy a gép úgy van beállítva, hogy minden nap, pontosan 8 órakor lő egy képet a holnap 8 órás állapotról. Ha tehát már ma megkapjuk a holnapi nyerőszámokat, még bőven lesz időnk meg is játszani őket. Csupán arra kell figyelnünk, hogy 8-kor ne felejtsük el kitenni az ablakra a papírt.
A 2014-es Time Lapse-ról van szó, amellyel az eddig jobbára csak rövidfilmekkel próbálkozó Bradley King belépett az időutazásos sci-fik világába, és a CGI-től megcsömörlött, gyengus ötletekre, de annál durvább látványvilágra támaszkodó, emiatt pedig gyorsan feledhető konkurens daraboktól eltérő módon, nem is bizonytalanul botladozva. A Time Lapse annyira kis költségvetésű mozi, hogy egy tehetősebb amatőr színtársulat saját zsebből is leforgathatná. Alig vannak benne külső helyszínek, számítógépes trükkök pedig még mutatóban sem, ami a kommersz beidegződés szempontjából eleve gyanússá teheti a végeredményt. De ez a látszatra nem is túl bombasztikus ötlet olyan csavarintásosan érdekes sztoriba ágyazódik – ami szintén Bradley King érdeme –, hogy a film az elejétől a végéig leköti az egyébként agyonkényeztetett néző elkalandozásra hajlamos figyelmét.
A történet részletes ismertetése helyett csak annyit árulnék el, hogy az a bizonyos jövőből kapott fotó más-más irányba fordítja a fényképezőgép által fixen célba vett szoba lakóit. Három fiatalról van szó, Finn (Matt O’Leary ) tehetséges, de alkotói válsággal küszködő festő, Jasper (George Finn) szerencsejátékfüggő lúzer, Callie (Danielle Panabaker) pedig Finn kedvese. Mindhárman annak a lakótelepnek a karbantartói, ahol ez a fura szerkezet fölbukkan. A gépről csak annyit tudunk meg, hogy valójában annak a szomszédnak a tulajdona, akit Finn holtan talál a ház pincéjében.
A fiatalok véletlenül döbbennek rá, milyen különleges fotómasináról van szó, és úgy döntenek, kipróbálják, miként lehet hasznosítani. Jasper azonnal beveti magát a fogadások világába, és mert mindig meg tudja üzenni magának a következő napi fogadások eredményét, csakhamar nyereményt nyereményre halmoz. Finn is kilábal az alkotói válságból, mert a polaroidképen előre látja, milyen képet fog festeni holnap, amit csak le kell másolnia a képről. Minden szép és jó, ahogy Ferenc Jóska bácsi mondaná, de a dolgok egyre inkább félrecsúsznak és végül óhatatlanul elszabadul a pokol.
Ebben a filmben gyakorlatilag nincs semmi közönségcsalogató elem, mégsem hiszem, hogy unatkozna, aki úgy dönt, rászán másfél órát az életéből. A cselekmény feszítetten érdekes, és végig kellően csavarintásos is ahhoz, hogy figyelni kelljen rá. Ugyanazzal a sikerbiztos tudatattal ajánlom mindenkinek, ahogy egy üde, napfényes tisztást szokás mutogatni a tüskés ágbogak barátságtalan erdejében.
Time Lapse (2014) amerikai sci-fi thriller, 104 perc
Rendező, forgatókönyvíró: Bradley King. Szereplők: Danielle Panabaker, Matt O’Leary, George Finn. Értékelés: 5
