Lélektetkó

2015.05.24.
Olvasták: 662
Mozgó tetoválószalon Albániában, a Durresi riviérán (a szerző felvétele)
Mozgó tetoválószalon Albániában, a Durresi riviérán (a szerző felvétele)

Alapvetően nincs bajom a tetoválással, vagy legalábbis nem lesz, amíg nem teszik kötelezővé, hogy mindenki keze szára úgy nézzen ki, mint Lionel Messié. Mert akkor sivalkodni fogok. Kiver a ragya, ha arra gondolok, hogy jöhet még olyan világ, amikor nem vesznek emberszámba, ha nem rondíttatom tele a karomat vizuális szeméttel. Akkor inkább nekimegyek az Ördögároknak. Valahol meg is értem azokat, akik a hátuk közepére, vagy a seggük partjára nyomatják fel ezeket a démoni ábrákat, mert ha már civilizációs kényszer (értsd: divat) a tetkó, ám legyen. Csak ne kerüljön a szemünk elé.

Mondom, emberileg nincs kifogásom a tetoválás ellen, hiszen mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja. Van, aki iszik, dohányzik, esetleg odafigyel az ország gazdasági állapotára – hogy csak a legmorbidabb szenvedélyeket emlegessük –, és egy jó ideje minden globális hatásoknak kitett emberlény tetováltatja magát. Ez úgy 1-2 évtizede jött be a közgondolkodásba, pontosabban a civil életbe, mert előtte úriembernek – és pláne úriasszonynak – ilyesmi eszébe sem jutott. De most itt van ez a dolog, és nem is akárhogyan: első osztályú biznisz kerekedett belőle, valóságos iparág, amelyben úgy elegyedik a giccs és a művészet, ahogy a pudingban a zselatin meg az ízfokozó. A szociológusok meg a pszichológusok erre is tudnak magyarázatot adni, mármint, hogy mi indította el világhódító útjára ezt a hóbortot, de inkább hallgatnak. A tetoválás ellen povedálni valami olyasmi lett, mint élesen kikelni a demokrácia meg a jogállam ellen, ami ugyebár nagyobb bűn, mint berókázni a Szent Péter székesegyházba.

Paraszti józan ésszel az azért megsejthető, hogy azoknak van – vagy lehet – szükségük tetkóra, akik az érdemi szempontokat figyelmen kívül hagyva szeretnének kiemelkedni a tömegből. A tetoválás gyors és biztos alternatívát kínál erre, mert az ilyen módon jellegzetessé varázsolt egyén teljes lelkivilága ott hivalkodik a testén, mégpedig abban a lázálomszerűen lüktető állapotban, ahogy a démoni elemekkel gazdagon megspékelt tudatalatti napfényre kerülhet. Ezt a félelmetes gyűjteményt kapjuk meg mi, vétlen szemlélők, hogy elborzadjunk vagy hogy a saját hideg verejtékünkben megfürödjünk, végső soron pedig arra gondoljunk, hogy ezt a spirituális támadást csak úgy és akkor háríthatjuk el, ha mi is rátetováltatjuk a saját varázsjeleinket a testünk látható és láthatatlan részeire. Mihelyst ez megtörténik, nem kell többé szoronganunk amiatt, hogy a tetováltakkal szemben kiszolgáltatottak leszünk, mert mágikus jeleink gyűjteménye automatikusan fölveszi a küzdelmet ezekkel a támadásokkal szemben. Innentől pedig nyugodtak lehetünk, mert a rajtunk lévő tetovált burok olyan, akár a középkori lovagok páncélja, azzal a különbséggel, hogy a tetkóruhát nem nehezebb viselni, mint az Ádám- vagy az Évakosztümöt.

Bevallom, én annyira régimódi vagyok, hogy inkább a lélek tetoválásában hiszek. Abban a módszerben, ami ezt a definiálhatatlan, és inkább csak hipotetikus szellemi energiacellánkat egyedivé alakíthatja. Mert ezt is lehet ám tetoválni, még ha nem is szurokba mártott tűhegyekkel. A módszer olyan ősi, hogy már szinte restellni való, de remélem, túléli és meghaladja ezt a manapság honos módszert. Azt viszont nem ragoznám, miként képzelem el a lélek tetoválását, mert aki érti, mire gondolok, magyarázkodás nélkül is sejti a lényeget, aki pedig ezt az egészet orbitális marhaságnak tartja, el sem jut idáig ebben a jegyzetben. De hogy az olvasásnak köze lehet a dologhoz, azt nem tagadom. Az már csak vágyálom, hogy ez a rövid futam is tegyen valami az ügy érdekében.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: