Az író és a miniszterelnök

Itt: Novella

iro_i

Történt egyszer, hogy a miniszterelnök egy hosszú repülőút során véletlenül belekukkantott az egyik asszisztense nyitva felejtett könyvébe. Nem érdemes elhallgatni azt a tényt, hogy az asszisztens kissé elbóbiskolt, és mert a miniszterelnök ott, az óceán fölött nem érezte szükségét annak, hogy a hazája nyűgeivel foglalkozzon, hagyta rákalandozni a pillantását a szóban forgó kötetre. Egyetlen mondat ragadta meg a pillantását, egy baljós, ám minden ízében érdeklődést csiholó mondat, mely így hangzott: „az agglegény számára nem létezik más út, mint a sírig tartó részegeskedés”.

A miniszterelnök felvonta a szemöldökét és megragadta a könyvet. Ami azután történt az csak találgatni lehet, de tény, hogy a miniszterelnök még akkor sem tette le a könyvet, amikor a gép már leszállásra készülődött.

A protokolláris vacsora alatt a miniszterelnök zavartan mosolygott, gyűrögette az abroszt, és amikor bemutattak neki valami helyi nagykutyát, révedezve nézett át az illető a válla fölött. Pillantása abba a ködös és misztikus távolságba szegeződött, ahová sem a látcső, sem a teleszkóp nem képes elhatolni, csak a képzelet.

Amikor ez a felemásra sikeredett külföldi látogatás véget ért, és a miniszterelnöki delegációt szállító gép hazafelé vette az irányt, valóságos sajtóbombaként robbant a hír, hogy az ország vezetője találkozni akar azzal az íróval, aki azt a bizonyos könyvet megírta. Még jó, hogy egy ilyen bomba nem tépi darabokra a gépet, arról pedig a delegáció sokat tapasztalt protokollfelelőse gondoskodott, hogy ez a képzeletbeli durranás ne hallatszódjon el hazáig. Egyetlen árva kérdés nélkül intézkedett: sürgős üzenetet küldött a miniszterelnöki hivatalba, hogy mire a gép leszáll, kerítsék elő az írót, és készítsék elő a találkozásra. Az üzenetet átvevő titkár is tudta mi a teendője: azonnal riadóztatta a terrorelhárítást. Kérdése, észrevétele nem volt senkinek. A rendszer olajozottan működött.

Az írónak természetesen fogalma sem volt róla, mekkora megtiszteltetés készülődik ellene. Mint rendesen, most is a Facebookon csüngött és félig provokatív, félig önironikus posztokkal csesztette a kormányt. Néhány napja érthetetlen módon kapott egy kisebb összeget egy ki tudja hol megjelent írásáért, ezért nem hazai sört vedelt, hanem külföldit. Már emiatt is jobb volt a kedve az átlagosnál, amit a Facebookon kialakult, a szokásosnál élénkebb eszmecsere még inkább fokozott.

Aztán, úgy tíz óra körül valaki rácsöngetett. Csak az alatta lakó vénasszony lehetett, aki már többször is megfenyegette, hogy fel fogja jelenteni csendháborításért. Az író úgy, ahogy volt, gatyában ment ajtót nyitni, és mert a sör erősen dolgozott benne, elhatározta, most nem fog finomkodni ezzel a némberrel, aki állandóan magában hordozza annak lehetőségét, hogy egyszer nyitva felejti a gázt és a levegőbe röpíti az egész házat.

De az ajtó előtt nem a lakótárs, hanem két símaszkos kommandós ácsorgott. Megkérdezték az író nevét, aki a meglepetéstől egy árva szót sem tudott kinyögni. Bólintott, hogy igen, ő az. Nem egészen egy perc múlva már bent ült egy villogófényes, szirénázva közlekedő autóban. Az elfogyasztott töménytelen mennyiségű sör most kezdte éreztetni a hatását. Az író esti tevékenységeinek része volt az is, hogy a sörtől megpurgálódva, úgy fél tizenegy körül bevonul a vécébe, előveszi valamelyik konkurens író novelláskötetét, s miközben olvassa, rituális és jelképes módon lefossa az egészet. Évekre visszamenőleg ez a tett koronázta meg számára a napot, ám most a külső körülmények letérítették erről a pályáról.

Hamar kiderült, mi a kiváltó oka ennek a furcsa emberrablásnak, és ez még inkább fokozta az író kínjait. Ha lett volna ideje felkészülni, alaposan puccba vágja magát és megeszik legalább két zacskó gingzeng gyökeret, hogy jobban vágjon az agya, ha majd válaszolni kell a miniszterelnök kérdéseire. A hascsikarás pedig már nem csak lehetőségként kerülgette, hanem ott fészkelődött a beleiben, mint valami nyolcadik utas a halál.

Pedig ebben a hidegen verejtékezős, kínlódásos állapotában is tudta, hogy ez az a bizonyos lehetőség, amelyről, mint minden író, ő is gyakran álmodott: szemtől szemben lenni a miniszterelnökkel, aki nyilván elgyengült állapotban leledzik, mert még nem tudta magát túltenni azon a tudathasadásos megrázkódtatáson, amit az ő könyve váltott ki belőle. Az író nem volt kezdő, tudta, hogy ez az állapot jó esetben is csak egy-két napig tarthat. Lehet, hogy már most is kopik a varázsburok, ezért nem mindegy, hogy mit és miként ad elő a fogadáson. A hasát marcangoló vad fájdalom lobogó tüzén éppen hogy csak átsejlettek azok a mérhetetlenül jelentős megbeszélni és hangoztatni való témák, amelyek az irodalom és az íróság örök mellőzöttségét tükrözték. Az író nem egyszer hangoztatta, és a Facebookon is folyton erről povedált, hogy ha egyszer kapna öt percet a miniszterelnöktől, szelíden ám határozottan rávezetné az egyetlen, csalhatatlan igaz valóságra. Ha pedig a miniszterelnök egy napon, valamilyen eszement csoda, vagy kozmikus sugárzás következtében elolvasná valamelyik könyvét, utána pedig szükségét érezné annak, hogy vele, a szerzővel is találkozzon, hát úgy bevarrná a ziccert, ahogy egy aranylabdás focista varja be az üres kapuba az elébe pattanó lasztit. Kedélyesen szokott erről viccelődni, mert tudta, hogy nagyobb esélye van a lottó ötösnek, mint annak, hogy ez a miniszterelnök valaha is irodalmat vegyen a kezébe. Azt már magában gondolta hozzá, hogy ha ez a különleges helyzet mégis megteremtődne, mármint hogy az ország első embere magához szólítaná, neki jutna osztályrészül az a feladat, hogy kihúzza az egész írószakmát abból a dögkútból, amelybe az olvasó- és kiadónélküliség beletaszította. És most, láss csodát, itt van ez a páratlan lehetőség, de minő gyalázat, éppen úgy és akkor, amikor nem számított rá. Rendes körülmények között most a vécén kéne trónolnia, hogy a dolog magától értetődő ritmusával könnyítsem magán, miközben valamelyik ismerőse irományát lapozgatja.

Félig ezzel a dilemmával, félig pedig a beleiben kavargó matériával küszködött, amikor a titkártól átvette a nyakkendővel, miegyébbel kiegészített kincstári öltönyt, hogy ne gatyában és trikóban álljon oda a miniszterelnök elé. Még rá is szóltak, hogy itt és azonnal öltözzön, mert a miniszterelnök legfeljebb öt percet tölthet vele, aztán a program szerint nyilatkoznia kell a sajtónak. Az író hiába rimánkodott, hogy sürgős dolga van a mellékhelyiségben, a titkár azzal szerelte le, hogy felnőtt ember létére csak tudja magát türtőztetni arra az öt percre. Utána addig üldögél a slozin, ameddig a kedve tartja. Az író nem tehetett mást, összeszorította a fogát, és emberfeletti kínok közepette gombolta be magán a szűk, kincstári nadrágot. Épp hogy csak végzett, amikor kinyílt az ajtó és sugárzó arccal, délcegen belépett az ország első embere. Úgy mosolygott az íróra, mintha együtt őröztek volna disznót valamelyik vidéki árok vidéki partján, aztán a protokollszabályt mellőzve, odalépett hozzá, és jó erősen átölelte.

Ami ezután történt, arról nem szól a fáma, de tény hogy az írónak nem kellett visszaszolgáltatnia a kölcsönbe kapott nadrágot. A miniszterelnök pedig ezt az egy esetet leszámítva nem is vett többet irodalmat a kezébe.

Fiatal kanadai novellista. Hazájában főleg tárcanovelláiról ismert.