Tánc Tito előtt

tito

Még ma is élénken emlékszem arra a 35 évvel ezelőtti napra, amikor a jugoszláv tévé- és rádióállomások az adásukat megszakítva jelentették be, hogy Tito elhalálozott. A fejleményeket akkor már sejteni lehetett, mert néhány nappal korábban az elnököt súlyos keringési rendellenességgel szállították be a ljubljanai klinikára, ahol szinte azonnal amputálni kellett az egyik lábát. Innen már nem volt visszaút.

A sajtó ugyan még közzétett egy képet a kórházi ágyon fekvő és onnan tévét néző Titóról, azt sugallva, hogy a vezér még ebben a kiszolgáltatott helyzetében is tájékozódik a világ dolgairól, de aztán jött május 4. és az országos gyász. A rendszer eztán még tíz évig  tartotta magát, és lentről, a béka segge alól, ahonnét mi, egyszerű dolgozó népek pislogtunk kifelé, úgy tűnt, a gépezet a mester nélkül is olajozottan működik. Ezt megerősítendő minden munkásgyűlésen, megmozduláson fölesküdtünk, hogy márpedig a titói útról le nem térünk, mert az testvériséggel és egységgel van kikövezve.

De nem mindenki gondolta így. A hatalom csúcspozíciója megüresedett, és ez a képzeletbeli trón úgy kínálgatta magát a seggfejebbnél is seggfejebb politikusok előtt, mint egy kiadós reccsentésre előkészített bili. Bele is rondított, aki csak tehette. A forróbbfejűek pedig már a hozzánk mérhető alacsony társadalmi-politikai szinten is egyre többet hangoztatták, hogy a szeretett vezér igazából egy kemény kezű diktátor volt. Mi, akik csak a Magyar Szót olvastuk, hozzá pedig a Kossuth Rádiót hallgattuk, és nem utolsó sorban a Magyar Televíziót néztük – pécsi vagy szentesi, később pedig csávolyi antennákkal – fura tudathasadásos állapotban fogaduk ezt az egészet. A Szovjetunió erősebb volt, mint valaha, rendíthetetlenül állt a berlini fal és senki sem tudta, hol van Csernobil. Nekünk Tito nem az volt, ami apáinknak meg a nagyapáinknak és pláne nem, ami az örökségére pályázó politikusoknak.

Bármilyen furcsa ezt kijelenteni ebben a demokráciába, mint valami túlméretezett cefrés dézsába beleszédült modern kori világban, Tito nekünk maga volt a szabadság, mégpedig a hetvenes évek lázas, lüktető szabadsága. A jugoszláv jóléti állam, a hetvennényes alkotmány, amely kis túlzással több jogot garantált a kisebbségeknek, mint az államalkotó nemzeteknek, és a nyugatról cenzúrázás és tiltás nélkül behozott, rockzenébe ágyazott szabadság nagyon is valóságosnak tűnő illúziója. Hittünk a szocializmusban, a tudományban, és a töretlen fejlődésben. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás eszméje a gyakorlatban nyerte el önnön igazolását, aminek következtében megingathatatlanabb volt, mint a szentháromság. Fogalmunk sem volt, hogy az öreg mindezt nyugati kölcsönökből érte el, és miközben mi trapéznadrágban, magas sarkú cipőben csámpáztunk, Jugoszlávia sorsa megpecsételődött.

De előtte azért voltak szép és reményteljes pillanatai. Emlékszem például arra, hogy 1972-ben Szabadkát is beválasztották azok közé a városok közé, amelyek tanulóifjúsága egy grandiózus tornabemutatóval részt vehetett a május 25-i, belgrádi központi ünnepélyen (május 25. Tito születésnapja, Jugoszláviában az ifjúság napja volt). Hónapokig készültünk a mutatványra, ami olyan fontos volt, hogy a tanulást is háttérbe szorította, magyarán: 1972 tavaszán alig kellett suliba járnunk. Már ezért is megérte az egész, de az a belgrádi fellépés, a  JNA stadionban arra is rávezetett bennünket, miért jó közösségi embernek lenni.

Azon a délutánon olyanok voltunk, mint a méhecskék, akik egyéni allűrjeiket teljesen feladva minden rezdülésükkel, mozdulásukkal a csapatot szolgálják. Az elnököt természetesen nem láthattuk, mert a stadion irdatlan mérete miatt csak egy kis légypiszok volt valahol az ég hasát súroló díszpáholyban, mégis odáig voltunk a boldogságtól.

Ez jut eszembe ma is, ezen a szomorkás, esőre görbülő szájú májusi reggelen, ami ráadásul hétfőre esik. Minta maga is gyászolna.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Jupiter felemelkedése

Következő írás

Hol bolt, hol nem bolt

Egyéb Nemzetközi valóság

A tehén arca

Olvasom, hogy az emberiség legnagyobb szabású építkezését tervezik megvalósítani Afrikában. A Nagy