A testőr

Itt: Előadásokról

A tapasztalt színházjárók tudják, hogy minden darabban van egy  tételmondat, amely miatt a szerző a művét megírta. Molnár Ferenc A testőr című klasszikusában egészen a harmadik felvonásig kell várni erre a katartikus pillanatra, de nagyon megéri, mert az a bölcsesség, amit elspájzolhatunk, életünk végéig fogyasztható marad. Molnár kulcsmondatát nem kell memorizálni, mint egy ólatin bölcsességet, elég egyszer, fél füllel meghallani, és úgy beég az ember – de főleg a férfiember – elméjébe, akár a szorzótábla. „Az igazság mindig az, amit a nők hazudnak” – hangzik a kissé szomorkás kinyilatkozás, és bizony nem is minden alap nélkül.

A testőr Molnár Ferenc talán legtöbbet játszott vígjátéka. 1910-ben mutatták be először, olyan szereposztásban, amelytől libabőrös lesz az ember keze szára, mert az ősbemutatón Varsányi Irén, Csortos Gyula és Szerémy Zoltán kacagtatta a nagyérdeműt. Molnár akkor már nem volt névtelen kezdő, de ez a darab jóval több egy jelenős drámaírói rutinnal felvértezett író ihletett próbálkozásánál. Úgy is mondhatjuk: taktusra kijött benne a lépés, ami egyfajta gyűjtőfogalma annak a többrétegű, összetett alkotói idegállapotnak, amely egy színpadi mű kialakulását jellemzi. A testőr korokon átívelő mélylélektani alapokon nyugszik, ami így elsőre talán riasztónak tűnhet, de csak arról van szó, hogy a felesége állhatatosságában kételkedő férj trükkös módon próbál bizonyosságot szerezni a javarészt teoretikus alapokon nyugvó sejtéséről.

Egy ünnepelt színészházaspár szalonjában vagyunk. A Színész (Stohl András) arról panaszkodik Kritikus barátjának (Kern András), hogy a felsége (Eszenyi Enikő) elhidegült tőle. De mindez csupán gyanakvás: a Színészt éhes farkasként mardossa a kétely, hogy az asszony már nem szereti őt, és a mellőzött férfiak természetes ostobaságával azt is kikövetkezteti, hogy nemcsak új kapcsolatra, hanem valami extrára, alkalmasint egy katonatisztre – testőrre – vágyik. A Színész elhatározza, egyszer s mindenkorra véget vet ennek lélekőrlő állapotnak. Olyasféle technikát vet be, ami a kémia területén használt katalizátorokra emlékeztet. Ezekről ugyebár köztudott, hogy segítik és gyorsítják a reakciókat, köznapiasan szólva: kiugrasztják a nyulat a bokorból. A színész ugyebár nem kémikus, ezért csak a saját területén jeleskedhet. Kitalál magának egy katonatisztet, akinek a nevében hódolói leveleket és virágcsokrokat kezd küldözgetni a feleségének. A Színésznő lépre is megy, ami az akció továbbvitelére készteti a Színészt: kvázi elvállal egy háromnapos vidéki fellépést, alkalmat adva a nejének arra, hogy találkozhasson titkos hódolójával. A Színész meg van győződve arról, hogy némi maszkírozással és elsőrangú szerepjátszási tehetségével elhitetheti a feleségével azt, hogy a katonatiszttel randevúzik, aminek ugyebár kétféle kimenetele lehet: ha az asszony csak tetteti magának a szépet, de nem csalja meg a színészt, minden a lehető legnagyobb rendben van. Ha viszont elcsábul, a férj az őt ért csapás ellenére legalább tudni fogja, mihez tartsa magát.

Ez csupán a mű kivonatos szinopszisa, ami olyan, mint a Nescafé: önmagában csak egy halom por, de ha forró vízzel elegyítjük, megtörténik vele a varázslat. A mindezt életre hívó közeg jelen esetben Molnár emberismerete, rutinja és nyelvi zsenialitása. A darab dialógusai száz év után is frissek, életszerűek, és mivel az ábrázolt szituáció sem veszített az aktualitásából, ma is ugyanolyan lelkesen tapsol neki a közönség, mint régen. Abban sincs semmi meglepő, miért tartják műsoron ma is a színházak New Yorktól Párizson át egészen Teheránig. Részint azért, mert ez egyfajta jutalomjátéka magának a színészszakmának, másrészt pedig nincs benne semmi áthallás a napi politikai 1910 óta meglehetősen sokat változott aktualitásaira. Úgy is mondhatjuk: A testőr világa egyfajta sterilizált kísérleti terep, ahol a színészvilág csap össze annak az örök hiúsági kérdésnek eldöntésére, hogy ki a jobb a szakmában.

A Pesti Színházban műsoron tartott produkció Valló Péter rendezői erényeit dicséri, aki bár igyekezett megtartani az eredeti miliőt, számos finomságot, játékot és a szöveget felturbózó szcenikai megoldást épített bele a konvencionális alapdarabba. A keze alá dolgozó gárda pedig – Eszenyi Enikő, Kern András, Stohl András, Vári Éva – önmagában is garancia a sikerre, bár hetedhét határra szóló, médiaeseménnyé avanzsálódó színházi történésről azért túlzás lenne beszélni. Tény, hogy nem egy olyan műről van szó, amelyet évek múlva is meghatározó színházi élményünkként fogunk emlegetni, de Molnár Ferenc nem is tört vele ilyen babérokra. Három óra felhőtlen szórakozást viszont garantál, és ha nem vágyunk többre ez untig elég.

Habár nem kapcsolódik az előadás összképéhez, mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Pesti Színházban végignézett három felvonás komoly fizikai próbatétel. A teátrum ülőalkalmatosságai felett ugyanis olyan kiábrándítóan eljárt az idő, hogy minden rajtuk eltöltött perc felér egy örökkévalósággal. Nem véletlen, hogy Eszenyi Enikő erőteljesen kampányol a lecserélésükért. Mindez A testőr szempontjából talán marginális, de ha Eszenyiék szakítani kívánnak a Pesti Színház eddigi kamarajellegével és a terjedelmesebb produkciók felé mozdulnak el, az ülőhelyek állapotára is figyelniük kell.  Ezt már az ókori görögök is tudták.

Komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkező színi krritikus. Egészen az Árpád házig visszavezethető táprszegyárosi kötődésekkel rendelkezik.