A politikus – Mohammed Ali Dzsemálzáde novellája

Itt: Múzeumi érték

gockonyvtar

Valamikor régen, talán még a homo saphiens előtti időkben a Vasutas Szakszervezetnek volt egy góckönyvtára. Mai szemmel és észfelfogással mindez egy kissé döbbenetes, mert a gócról minimum egy ragályfészek jut eszünkbe. Azt viszont nem árt tudni, hogy azokban a vadromantikus időkben, amikor állampártunk még ideológiai alapon támogatta a kultúrát, ez az analógia más módon érvényesült. Meglehet, hogy a Vasutas Szakszervezetnek több góckönyvtára is létezett, de ez csak hipotézis, tekintve, hogy lusta vagyok alaposabban utánanézni a dolognak. És nem is erről szeretnék beszélni.

A Vasutas Szakszervezet góckönyvtárában úgy negyven éve még nagy lehetett a nyüzsgés, ami az Európa által 1973-ban kiadott Mai perzsa elbeszélők című novellagyűjteményt is érintette. Némi antikváriumos közjáték után ez a becses tárgy végül hozzám vándorolt. Gyanítható, hogy a góckönyvtár sorsa a Vasutas Szakszervezettel együtt teljesedett be, ami a rendszerváltás utáni totális átrendeződésben olyasféle módon ment végbe, mintha abba a bizonyos ragályfészekbe valaki belezúdított volna egy talicskányi klórmeszet. A góc megszűnt, de vele együtt gallyra ment maga a kultúra is, vagy legalábbis az a része, ami ragályos betegség módjára, pusztán a kíváncsiság vonalán terjeszkedik.

Az 1973-as kiadású iráni novellagyűjteménynek feltehetően én vagyok az első komoly olvasója. Kiadásának éve még bőven a Khomeini előtti időkbe kapaszkodik vissza, mondhatjuk úgy is: az ottani átkosba. Teherán ekkor még nyugati zsánerű, virágzó város: a lányok miniszoknyában, a fiúk trapéznadrágban járnak, az amerikai stílusú, kólával, zenegéppel felszerelt kávéházakban pedig teljes a koedukáció. De a csillogás hátterében, mint valami bódító színekkel hivalkodó díszlet mögött a salétromos fal, ott magasodik a vidéki Perzsia évezredes múltra visszatekintő nyomora.

Biztos vagyok benne, hogy közepes irodalmi érdeklődéssel is rendkívül izgalmas lenne a múlt század hetvenes éveinek Iránjáról olvasni helyzet- és tényfeltáró műveket, ám ez a vágyunk ebben a kötetben kielégítetlen marad. A mai perzsa elbeszélők úgy maiak, hogy nem középkoriak, és nem is Nagy Sándor idejéből valók. Be kell érnünk az iráni prózairodalom klasszikusaival, akik nagyjából a mi Nyugatunk nagy korszakának idején, vagy attól néhány évvel, évtizeddel későbben alkottak. A könyv címe mindezen túl egy tisztán filozófiai jellegű problémát is felvet, nevezetesen azt, hogy ami most még mai, az holnap tegnapi lesz, holnapután pedig őskövület. Tény, hogy a „ma” fogalmát az irodalomban egy kicsit lazábban szokás kezelni, mint az újságírásban, de négy évtized azért egy gumiszalag életében is nagy idő.

Nyílt titok, hogy a „ma” Perzsiában egy demokráciának álcázott, de végeredményben mégiscsak kőkemény diktatúra. Teheránban mostanában már mikroszkóppal sem lehetne miniszoknyát vagy trapéznadrágot találni, és nem azért, mert kimentek divatból, hanem mert ezt – és minden mást, ami nyugatias – vasszigorral bünteti a törvény. A kötet címét ezért mielőbb el kell felejteni, és arra érdemes figyelni, ami ennek a gyűjteménynek a rendeltetése: mint valami szavakból készített repülőszőnyeg, visszautaztatja az olvasót egy olyan korba, amikor ennek a sokféle válsággal terhelt jelennek – akár irodalmilag, akár zsurnalisztikailag nézzük – még nem volt semmilyen jelzése. A boldog és számtalan lehetőséget rejtegető tudatlanság ideje ez, a hol szomorú, hol vidám történetek és a mindezt körbekerítő, veretes példabeszédek ráérős ideje, vagyis maga az aranykor.

A kötet egy alaposabb feltárást is megérdemelne, de az ilyesmi nemcsak az archeológiában, hanem az íráselemzésben is több tényező együtthatója. A turisták által agyoncsodált Ephesos 90%-a föld alatt van, mégsem kiabál miatta senki. Majd ha lesz rá pénz, energia meg tán idő, apránként felszínre kerülnek a most még feltáratlan kincsek, de addig érjük be azzal, amink van. Jelesül a gyűjtemény nyitódarabjával, Mohammed Ali Dzsemálzáde, A politikus című novellájának megismerésével.

Ha volna beleszólásom a Nemzeti Alaptantervbe, ezt a novellát minden további nélkül kötelezővé tetetném. Nem azért, mert benne rejtőzik a titkok titka, hanem mert egy átlagos felfogású középiskolás is megértené. A szöveg nem különösebben bonyolult és a szerkezete is megmarad a jó öreg lineáris mesemondásnál, mégis így, ahogy van érdekes. Egy vattakártolással foglalkozó, 19. századi kisvállalkozó vallomását olvashatjuk benne arról, miként lett belőle politikus, úgy, hogy ezt nem is akarta. Ebben a novellában nem tűnnek fel a keleti epikára jellemző sztereotípiák, nem olvad össze benne a csoda a valósággal – mint Salman Rushdinál –, hovatovább az elbeszélő még a saját képzeletéről sem veszi le a hámot, hogy szabadon vágtathasson; itt minden sorsszerű és magától értetődő.

Hősünk egy napon kiabálást hall az utcáról, és mert csordultig van a lelke keserűséggel (nem megy az üzlet, baj van az asszonnyal, a családdal, stb), bezárja a boltját és csatlakozik a lármázókhoz. Jól jött neki a lehetőség, hogy óbégathasson egyet, bele is ad apait-anyait. Csakhamar a menet élén találja magát, és amikor a kormányzói palota kapujához érnek, közfelkiáltással őt választják meg a népakarat tolmácsolójává. A hatalom természetesen tudja, miként kell kezelni a népakaratot, ezért a vattakártolót beinvitálják kormányzóságra, és szép szavakkal megdicsérik, hogy jelesre vizsgázott hazaszeretetből. Közben persze meg is nyugatják, hogy nincs ok aggodalomra, amit a nép óhajt, az számukra is mindennél fontosabb.

Az események eztán már a maguk törvényszerűségei szerint haladnak tovább. Hősünket mint kormányzóságot megjárt, befolyásos lídert, egyre többen próbálják megkörnyékezni, hogy jótanáccsal, vagy pénzzel a maguk pártjára állítsák. A szegény, bugyuta vattakártoló olyan gyorsan és olyan fatális irányíthatatlansággal sodródik bele a politizálás világába, ahogy egy pajzánkodó leány a kárhozatba.

Dzsemálzáde finoman cizellált humorral és mértékkel adagolt iróniával fűszerezi az írását, ami a legjobb irodalmi kötőanyag. Különleges státusa miatt a kötetben három különböző felépítésű, de hangulatában egymással mégis rokon írással szerepel, amelyekben univerzális üzenetté terebélyesedik a perzsa coleur locale. Nekem nagy élmény volt megtalálni őket, és az olvasás adta időn kívüli dimenzióban együtt tölteni néhány percet ezzel a feledésre ítélt perzsa íróval, akinek megismerése és váratlan feltündöklése abban a meggyőződésemben is megerősített, hogy lám, nem csak a demokráciákban lehetséges tartós irodalmi értéket gyártani. Sőt, a demokrácia mintha nem is igazán kedvezne a tartós értékeknek.

De ez már egy másik jegyzettéma lehetne.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.