Bárkibármikor

Itt: Előadásokról

b_barmi

Volt idő, amikor Magyarországon a Lennon-McCartney párost egy személynek gondolta a közhiedelem. Ez még azokban az árgyélusos időkben volt, amikor a hétköznapok szintjén még nem beszéltük ilyen jól az ángliust, mint manapság. És ha már Lennon McCartney egyvalaki volt, a Jagger-Richards sem lehetett kétvalaki. Lennon McCartney gyártotta a Beatles számokat, Jagger Richards meg a Stones-okat. Slussz és passz.

Senki se hitte volna, hogy ez a kiröhögni való régmúlt a jelenkori magyar színházi életben olyan módon éri meg a reinkarnációját, hogy lesz egy emberünk, aki gyakorlatilag egymaga csinál színházat. Pintér Béláról van szó, aki nem két zseni egybeforrasztása, hanem a modern, mindentudó reneszánsz figura megtestesítője. Egyedül írja, rendezi és zeneszerzi a darabjait, amelyekben színészileg is jelentős szerepet vállal. Furcsaság ez a javából, mégsem jut eszébe senkinek, hogy utána menjen a dolognak, és megvizsgálja: tényleg csak egy ember van a háttérben?

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki nem lennék túlzottan meglepődve, ha Pintér Béla otthonában egy egész színházi tehetségekből álló brancsot dolgoztatna, nagy titokban. Olyasmit, mint a Man in Black-ben a kukacok voltak. De a marhulást félretéve egy-két árulkodó jel azért így is fölfedezhető. Például annak, hogy Pintér Béláék Shakespeare-t vagy más klasszikus adjanak elő, nagyobb a lehetetlenségi faktora, mint hogy könnyezni kezdjen egy hályogos szemű vak bolha. Ez a színház önmagáról szól, pontosabban arról a végtelenül bizarr, olykor döbbenetes, máskor simán csak meglepő, de mindig fanyar humorba áztatott, zenei betétekkel gazdagon megfűszerezett teátrumról, amelyet Pintér Béla hozott be a magyar színházi életbe.

Régi, megüszkösödött szabály, hogy a nagy korszakok egyszer csak fogják magukat és véget érnek, a zenei, színházi vagy egyéb tehetségek pedig nemes egyszerűséggel kifulladnak. Jelen pillanatban Pintér Béláékat ez a veszély nem fenyegeti, de ahogy az emberei lényeket általában, őket is az jellemzi, hogy nem mindig vannak a topon. A fergeteges sikerdarabok közé olykor-olykor becsusszan egy nem annyira ütős, vagy csak zavarba ejtőbb próbálkozás.

A budapesti Margit körúton a valamikori moziból befogadószínházzá alakult Átriumban pont egy ilyen darabot tekinthet meg a vájtszemű és vájtfülű közönség. A Bárkibármikorról van szó, ami nem egyértelműen rossz, de nem is egyértelműen jó, vagyis olyan lebegős. Csoda tudja, miért, de az embernek olyan érzése van vele kapcsolatban, hogy nem ér fel a korábbi Pintér Béla darabokhoz. Pedig ehhez most is minden adott: van egy coleur locale-szerű kerettörténet, ami még a színház földrajzi helyszínére is ráhajaz. Pintér Béla ezúttal is mesterien játszik a szavakkal, Budapestet pl. átkereszteli Bujatestre, a Margitszigetet Morbid-szigetre és így tovább. Olcsó poénok, de ülnek. Aztán, amikor a hajléktalan drogosok perspektívájából indított történet elindul, valahogy elfogy a muníció. Ebből a színdarabból hiányoznak azok a gegek, amelyek a Parasztoperát majd szétfeszítették. A dialógusok kevés kivételtől eltekintve egyszerű közlések, irodalmi hasonlattal élve olyan az egész, mint egy tárcanovella.

De a pintérbélás színjátszás csodája az, hogy ezek a nyilvánvaló hiányosságok sem rontják el a végterméket. Az is sokat segít ebben, hogy a Mesternek kiváló tehetségekből álló gárdája van. Ezúttal Csákányi Eszter, Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, Szamosi Zsófia és maga Pintér Béla viszi a darabot, amely ha úgy vesszük, „csak” egy szerelmi háromszög: a paralízises fiú (Friedenthal Zoltán) beleszeret rehabos tornatanárnőjébe (Roszik Hella, Szamosi Zsófia), akire az apa (Pintér Béla) is ráhajt. Hiába redukált nyelvezetű a darab, van itt minden, ami a tartalmas színházi élményhez szükséges, a végén pedig jön a nagy fordulat, a meglepi, hogy ez az egész tán meg sem történt, pontosabban csak illúzió, mint az ÉLET-nek nevezett szer, amely gyakorlatilag egy rovarirtóból készített dizájnerdrog, mégis csodavárási szándékkal tolja mindenki.

Hiába reménykednek, úgyse’ fogom lelövöldözni a poént, mert bár úgy tűnhet, rossz véleménnyel vagyok erről a produkcióról, ez egyáltalán nem biztos. Főként, mert a darab éppen annyira pintérbélás, ahogy azt tőle várni lehet, csak valahogy más. De ilyen is kell néha. Ha rám hallgatnak, már most nekikezdenek rá jegyet vadászni.

Komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkező színi krritikus. Egészen az Árpád házig visszavezethető táprszegyárosi kötődésekkel rendelkezik.