Az írásnak nem csak jelentése van, hanem képe is

Olvasták: 105

Kedves xy!

Köszönöm, hogy megkeresett a levelével és hogy elküldte vele az írását. El is kezdtem olvasni, de őszinte ember vagyok: hamar beletört a bicskám. Magával a novellával nem volna bajom, mert a szöveg az ugyebár mindig és mindenütt szöveg, de az a gyakorlat, hogy minden egyes mondat után felkiáltójelet használ, olyan érzést támaszt föl bennem, mintha raportra rendelt közlegény lennék, akinek az őrmester valamilyen rejtélyes okból le akarja ordítani a fejét. Talán fölösleges mondanom, hogy ha én így vagyok ezzel, akkor nyilván mások is így lesznek – vagy már vannak is – ezért, ha csak nem akar szándékosan kellemetlen perceket okozni az olvasóinak, sürgősen fel kéne hagynia ezzel a technikával. És a tagolásra sem ártana némi figyelmet fordítania, mert ez a betontömbszerű szöveg olyan áthatolhatatlan, mint a kínai nagy fal volt a császári javakra ácsingózó hordák előtt.

Az írásnak nem csak jelentése van, hanem képe is, és azt, amit napjainkban használunk, nálunk sokkal okosabbak alakították ki, nem éppen tegnap. De nem csak emiatt kétes kimenetelű vállalkozás a hagyományokat semmibe venni, és valami nyugtalanító újdonsággal kísérletezni. Ha jó az írás, nincs szüksége külsőségekre, ha pedig vacak, akkor pompázhat akár a szivárvány összes színében, egy krónikus unalomban szenvedő, gyógyíthatatlanul szövegfüggő ősredaktor sem fogja elolvasni.

De mindez eltörpül a kísérőleveléhez képest, mert az mi tagadás, letaglózott. Miért van szükség erre a plakátszerűen ordibáló üzenetközvetítésre? Ez a rengeteg kiemelés, az óriási méretű, lángpallosként izzó piros betűk önkéntelenül is azt a bűn juttatják az olvasó eszébe, amit el sem követett, de egy ilyen durva tetemrehívás láttán hirtelenében kedve támad elkövetni.

Magyarán: ugyanúgy kerülje el a színes betűket, ahogy Lucifer ódzkodik a szentelt víztől, és egy szövegegységen belül akkor se használjon eltérő betűméreteket, ha erre valaki fegyverrel próbálja kényszeríteni. Szépirodalmi munkáiban a mondatok lezárásaként inkább a pontot használja a felkiáltójel helyett, és a szövegbe egy-egy gondolat vagy eseményrész lezárására alkalmazza azt a trükköt, amit „új bekezdés” néven tart nyilván a szakirodalom. Azt nem garantálom, hogy ezek után sikere lesz az irodalmi lapoknál, de jelentősen megnövekszik az esélye arra, hogy valamelyik rovatvezető el is olvassa a munkáit.

Üdvözlettel:
Benői Sztipán,
az Irodalmi Élet főszerkesztője

Előző írás

Férfinapi köszöntő

Következő írás

Háromdimenziós irodalom a kertek alatt

Egyéb Levelezés

Az írásjelekről

Kedves xy! Köszönöm a pályázatunkra küldött novelláját. A kérdésére, hogy az anyagot