A posztpályázati trauma ismérvei

Itt: Esszé

trauma_lSzerteágazóan mély tapasztalatok bizonyítják, hogy mihelyst egy novellapályázat véget ér, és az eredményhirdetés megtörténik, a jutalomról lemaradottak halálosan megsértődnek és örök életre szólóan hátat fordítanak a pályázatot meghirdető orgánumnak.

Fölösleges hangoztatni, hogy ez egyáltalán nem kívánatos jelenség az orgánumok számára, mert az irodalmi pályázatok célja – kimondva, kimondatlanul – mindig az, hogy minél több szerzőt és olvasót csábítsanak az orgánumok köré. A lap- és portáltulajdonosok abban reménykednek, hogy a pályázóik pusztán kíváncsiságból is alaposan áttanulmányozzák a lapot, vagy a portált, és rájönnek, hogy olyan kincsre bukkantak, amely nélkül lehetetlenség teljes életet élni.

Ennél nagyobb melléfogást még Lord Kelvin sem tudhatott magáénak, amikor kijelentette, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak nem képesek repülni. Tapasztalati tény ugyanis, hogy a pályázók abszolút közönnyel viseltetnek a munkájukat befogadó orgánumok iránt, mert a kínálatukból semmi mást nem hajlandók elolvasni csak a saját írásukat. A következmény innentől az, hogy az ünnepélyes eredményhirdetés olyan hatást vált ki, mint amikor egy seregélyekkel rogyásig tele lévő cseresznyefára a vadász csak úgy heccből rádurrant egy sóval töltött patront: fölrebbenő a madarak úgy elslisszolnak, hogy vissza se néznek.

A pályázat gazdái ezt látva kiábrándultan kezdik el kortyolgatni a csalódás ürmös poharát, mert bár a statisztikák nem ezt ígérték, ők mégis másra számítottak. Olyasféléket motyognak, hogy hová lett a világból a megértés, meg a józan belátás, nem beszélve az úri tisztességről. Közben azért tudják, hogy csak akkor reménykedhettek volna valamilyen hangyányi sikerben, ha minden egyes pályázónak a nyakába akasztották volna a tekintélyes pénzjutalommal járó megosztott első díjat, bár annak alapján, hogy az első, a második és a harmadik helyezettjük is szó nélkül lelépett, arra következtetnek, hogy úgy, ahogy van, megette a fene az egészet.

De ha kívülállóként vizsgálódunk, rá kell jönnünk, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. A szerző már csak ilyen fajta: fürkészdarázs módján keresi az érvényesülés útját, és mindig a legélénkebb csillogás irányába fordul. A pályázatot meghirdető orgánum tudja ezt, és valahol meg is érti a szerzőket, de mivel minden egyes irodalmi pályázat maga a megtestesült idealizmus, képtelen kibújni a fentebb vázolt sablonos gondolkodásból. A maga szerény és javarészt hatástalan módján próbálja elvenni a dolog élét, mondogatván, hogy aki nem kapott díjat, ne sértődjön meg, nem azokból lesznek az írók, akik novellapályázatokat nyernek, hanem akikben megvan az irodalom műveléséhez szükséges tisztelettudó alázat, ám a hoppon maradottak szemszögéből ezek csak üres szavak. Nem érti és nem is olvassa őket senki.

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Nemzetközi hírű irodalomfizikus, az írás és az atomfizika kapcsolatának kutatója.