Az 1956-os évjárat

Olvasták: 119

Egy régi parasztbölcsesség szerint az embernek mindig a közvetlen szomszédjával támadnak nézeteltérései, az utca végén lakókkal szinte soha. Lehet, hogy ez a politikai vonatkozásában is így van, csak mi, magyarok, valahogy nem vesszük észre.

A mi vesztünket kétszer is az oroszok okozták, pedig nem is volt velük közös a mezsgyénk. Először 1849-ben, másodszor 1956-ban köszöntek be hozzánk hívatlanul, ha az 1945-ös vizitációjukat nem számítjuk, mert azért bizony mi is tettünk egyet s mást. De ezt leszámítva mindig teljesen tiszta volt irányukba a lelkiismeretünk, és nem is akartunk velük bajuszt akasztani, csak a magunk esze szerint élni.

Az, hogy mindkét orosz érintettségű szabadságharcunk elbukott, egy újabb parasztbölcsesség kibontakozására ad lehetőséget: úgy tűnik, forradalom útján csak olyan nagyhatalmak képesek rendszert dönteni, akiket még ebben a sebezhető állapotukban sem mer megtámadni senki (lásd: francia polgári forradalom). Lehet, hogy ebben a direktívában azért léteznek finomabb nüánszok is, például, az a kis nemzet is sikert érhet el, amely talál egy távolabbi – ha a fenti hasonlatnál maradunk, az utca sarkán lakó – izmos pártfogót, aki az utolsó pillanatban lefogja a szomszéd ütésre lendülő karját. Nekünk 1956-ban (sem) lehetett részünk ebben a szerencsében, mert az utca végén lakók egyéb faluszintű ügyekkel voltak elfoglalva (lásd: Szuezi válság).

Így az ’56-os szabadságharcunk ugyanarra a sorsra jutott, mint a korábbiak, de hogy mégis ezt ünnepeljük és nem valamelyik sokkal előbbi próbálkozásunkat, annak nagyon kézenfekvő a magyarázata: a Szovjetunió elleni fegyveres harcunkat az a fajta idealizmus hatotta át, amely a szükségszerű bukásból kovácsolt máig ható erkölcsi tőkét. A bosszúálló győztesek ebbe a teherbe rokkantak bele, még ha nem is olyan gyorsan és látványosan, ahogy azt sokan reméltük.

Tény az is, hogy a megszálló hatalom bábjai úgy rettegtek ’56 szellemétől, mint ördög a szenteltvíztől. Mindezt jól illusztrálja az az anekdota, amelyet Bella Istvántól, a nemrég elhunyt Kossuth-díjas költőtől hallottam: a köztudottan kiváló minőségű magyar borok között azért nincs 1956-os évjárat, mert a hatalom attól tartott, ez a dátum nemkívánatos nosztalgiát ébreszt az emberekben. A baj csupán az volt, hogy 1956-ban igen kiváló volt a szőlőtermés, magas cukortartalommal, meg miegyébbel, ami alapfeltétele a finom boritalnak.

Lehet, hogy az égiek – akik azért hosszú távon mindent lerendeznek – ezzel a módszerrel törtek borsot a megszállók és kiszolgálóik orra alá. Ez sem rossz, de nekünk más ötletünk is akadt volna.

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Előző írás

Gólbánat

Következő írás

Korrupció botrány nélkül

Egyéb Szösszenet

A fallikus szindróma

Azzal kezdődött minden, hogy egy képviselő fölmutatott egy táblát a Parlamentben. Ártatlan

Megeszem a cikkem

Új értelmet nyert a „megeszem a kalapom” kifejezés, miután egy finn újságíró,